A légi utaskísérők mindig mosolyognak. Én nem. Főleg,h a le- és felszállást sosem tudtam és fogom megszeretni. Keresztülhúzzuk magunkon a biztonsági övet…ami ugye zuhanáskor is megvéd?Na mindegy…már gurulunk szélsebesen és közben a kerekek sem érik a földet. Emelkedünk. Miközben gyomrommal harcolok,h maradjon fixen a cicim alatt, Fannimat semmi más nem érdekli,csak az,h lássa az apró házakat,autókat…édes Istenem!...szédülök. Hátraszorítom a fejem az ülésben. Így jobb. Főleg,h a pilóta szerint elértük a biztonságos repülési sebességet. Ez számomra olyan ellentmondásos,mint a jó reggelt. Még szerencse,h a három kismalac története a hercegnős táskában,vagyis el tudom terelni a figyelmet. Már a második malacnak fújja el a házát a farkas (van tüdeje rendesen),mire észreveszem, h emésztőszervemmel vívott csatámat megnyertem. Kipillantok a kicsi ablakon és egyszerűen lenyűgöz a látvány. A fodros felhők, mint óriás tejszínhabok. Szinte kedvem lenne beleharapni, felette pedig a tökéletes kék ég. Milyen csodálatos ez a hely, ahol élünk. Mármint lent a földön. Mert azért nem felejtettem el teljesen,h „biztonságos” sebességgel haladok az atmoszférában.
Fanninak pisilni kell, éhes, szomjas és meséljem el a három röfit nyolcadszorra. Jó. Öveket kicsatolom és most egy rövid időre kiszolgáltatom életem a kapitánynakJ
Szendvics és üdítő. Kipipálva. Kávét nem kérek,mert csak jobban felpörgök. Így is,mikor kimentünk wc-re, pont akkor jött ki a mosolygós néni a kapitányfülkéből és egy pillanatra megláttam a fedélzetet. Végigfutott az agyamon,h talán bekéredzkedek. Elvégre az autóban is akkor nem vagyok rosszul,ha vezetek, vagy elől ülök. Najó…egy könyörgő „léci,léci,léci”-vel se mennék semmire. Inkább olvasom a mihaszna disznók kálváriáját a farkassal.
Az ötödik újrakezdésnél tartok. Az előttem és mögöttem lévő sorok már kívülről tudják a mesét. Szerintem nem kedvelnek.
Lassan megérkezünk Antalyaba. A nap ragyog, állítólag a kinti hőmérséklet 29 fok. Öveket visszacsatolom, és felkészítem gyomrom a leszállásra. Érzem a repülő kerekeinek koppanását a talajhoz, majd belső szervem visszavonulását. Megállunk. Azt hiszem, a biztonságos sebesség után ez a legbiztonságosabbJ
Bőröndök begyűjtése, ennek izgalma, mert azért kár lenne azért a piros ruháért, amit szintén elhoztam. Megvan minden, a busz már vár. Az állandó sofőrünk egy idősebb férfi, aki első lépésként kezet csókolt Fannimnak. Jóó,jó. Nem fogok elfeledkezni a „tip box”-ról,ha leszálltunk,csak induljunk,mert árnyék nélkül szerintem 40 fok van. Mindenki megvan, aki arra jön, amerre mi. Rövid népszámlálás,ami nem terjed ki vallásosságunkra és fogyatékosságainkra,csak szimplán egy főnek vagyunk tekintve. A busz elindul, szemem pedig mindig előre néz és figyeli az utat. A buszt sem bírom természetesen,kivéve,ha nem én vezetném. Akkor viszont az utasaim nem bírnák, így hát megkezdődik az újabb harc testemmel. A menetidő a szállásig 50 perc lesz.
