2014. június 29., vasárnap

Hét nő.



Mert pontosan annyira vagyunk nők, mint amennyire a párunk mellett lehetünk, vagy szeretnénk lenni.  Hét nő. Bárki, bármelyikünk lehetne. Mind ugyanaz a test, egy személyben. Csak az a kérdés: kivel ébredünk?



Családon belül


Tudom, hogy nincs rendben, de nem tehetek mást. Minden egybefolyik. Az idő és a tér. Itt fekszik mellettem és bárki lehetne. Akár egy idegen is. Próbálok minél jobban az ágy széléhez közeledni, távolodni tőle. Fizikailag és lelkileg, mintha számítana az a 40 centiméter. Képzeletbeli falat húzok, nem láthatja a valóm, nehogy megforduljon és megkívánjon.
Nem teszek semmit, mert nem tehetek.
Nem vagyok nő. Egy senki.
A negyedik óracsörgésre mozdult csak meg. Már rég fent voltam, de a szemem mégis csukva tartottam, alvást imitálva, hogy ne zavarjon meg. Könyörögtem legbelül, legalább reggel hagyjon.
Hallottam és szinte láttam a szemhéjam mögött a mozdulatait. Ugyan úgy, minden nap, rituálészerűen. Mosdó, krákogás, zuhanyozás, felöltözés és közben az összes reggeli csatorna lapozgatása néhány másodpercig a tv-ben.
Én pedig feküdtem az ágyon, várva, mikor kattan már ajtón a zár, hogy kikelhessek. Elment.
Kimásztam az ágyból, nem érdekelt, hogy talán késni fogok a munkahelyemről.
Bárcsak ne kellett volna hova mennem, bárcsak én se lettem volna.
Kócos hajamat igazgatva fürkésztem tekintetem a tükörben, miközben előző napi sminkem a kicsordult könnyemtől elmaszatoltam arcomon. Kirajzolódott minden ráncom és fájdalmam.
A torkomban maradt kiáltások, a testnyílásaim, a fizikai valóm.
Aztán álltam a zuhany alatt lemosva őt, az érintéseit, a szagát.
A külvilág felé maga voltam a mosoly, az optimizmus, a végtelen szeretet. A nappaliban pedig a beteg világ, a meztelen valóság, aki nem tudott elszakadni a másiktól, haragudva a fene nagy boldogságra. Úgy, ahogy voltam, végignyúltam a kanapén és meztelenül ringattam magam összekuporogva egy szebb jövőbe.

Dél körül arra ébredtem, hogy csörög a telefon. Ahogy néztem, pontosan hatszor egymás után és ha nem vettem volna fel, akkor addig,míg azt a kis zöld gombot meg nem nyomom. Már tudtam, hogy ordítani fog, mert egy semmirevaló vagyok, és nem járok dolgozni. Pedig elindultam. Minden reggel próbáltam, de csak az út feléig jutottam és le kellett ülnöm egy padra, hogy erőt gyűjtsek.
Nem kaptam levegőt, mindenki engem nézett, alig vártam, hogy kinyíljon a busz ajtaja és elfussak.
Csak remélni mertem, hogy senki sem látta az arcom, a külsőm, a szégyenem. Oda futottam, ahová a legutolsó esetben se szabadott volna. Haza. A kívülről tökéletesbe, a bizonytalanságba, a végzetembe, menetelve a hétköznapi halálba.



Testem tükre
Még nem fogom fel. Nézek rá és mintha saját magamat látnám.
A bőre, a haja, a vonalai, mind-mind az enyéim is lehetnének. Ahogy figyelek rá, elfog a vágy és a szenvedély, mert minden porcikája szép. Ettől gondolom magam én is gyönyörűnek és nőnek.
Sosem hittem volna, hogy benne találom meg azt, amit annyi férfiban kerestem.
Ő pedig itt fekszik mellettem és pontosan tudja, hogyan kell úgy megérinteni, hogy átjárja az élvezet minden zsigerem.
Egyek vagyunk, csak két testben, mégis áldottnak érzem magam.

Éreztem finom parfümjének az illatát, ahogy átnyúlt rajtam, hogy az órát a negyedik csörgésre végleg elnémítsa.
Nem rohantunk sehova. Harmóniában voltunk az ébredéssel, a szétfoszlott álmainkkal és a rajtunk maradt éjjeli csókokkal. Tudtam, hogyha majd kilépünk a kapun, a külvilág felé teljesen mások leszünk. Titkaink lesznek mindenki felé, de nem zavart. Mert tudtam, ha egymásra nézünk, akkor édesen csapjuk be azt a képmutató világot.

Úgy keltem ki, hogy ne zavarjam meg. Szinte lábujjhegyen siklottam végig a hálón és mire a nappaliba értem, a csipkehálóingemtől egy hanyag mozdulattal megszabadultam. Jó volt pőrén, kendőzetlenül, gátlásoktól szabadulva mozogni, még ha csak a lakásban is voltam. Ő tett szabadossá, neki köszönhettem, hogy meztelenül is szép lettem.
Szerettem végigsimítani magam, akár a tükör előtt, belefeledkezve a mindenségbe.
Végignyúltam a kanapén és csak voltam. Ő pedig.. amilyen halkan kiléptem a hálóból, ő olyan csendesen lépett a szobába és csak nézett. A pillantása elárulta a következő perceket, órákat.
Abban a momentumban tudtam, hogy újra át fogom élni a mámort, ami az ájulásig visz el, hogy izmaimat megfeszítve majd elöntsön a kéj.
Mellém feküdt és átölelt. Pontosan úgy, hogy a combjaink összefonódjanak, és egymás mellét érezzük.
Dél körül ébredtünk újra. Egyszerre mozdultunk, egymásra mosolyogva huncut mód, mintha megint elkövettünk volna egy csínytevést. Talán azt is tettük. Mások felé.
Mert mások vagyunk. Nők. Igaziak. Mind a ketten.



Tabu
Rögzíteném a pillanatot, hogy soha ne múljon el. A most-ban vagyok, a jelenben, amiért mindent megadnék, csak tartson örökké. Ismétlődjék, nap nap után, történjen meg minduntalan, legyen állandó dejá vu.
Hozzáérnék, megcsókolnám, legszívesebben én lennék a kis kifli a takaró alatt.
Ő pedig békésen alszik, szinte mosolyog a szája. Azt mondta kedvel, jó velem lenni.
Nem kellett volna előző este meginni azt a pezsgőt. Csak feküdtem és próbáltam nem mozdítani a fejem. Iszonyatosan feszült a halántékom, a szemem pedig úgy fájt, mintha kinyúlt volna a fejemből legalább tíz centire.
Hiába feküdtünk le a pirkadatba, reggelre mégis megébredtem. Az óra könyörtelenül követelte az elmúlt időt, de csak négy csörgés erejéig. Végigpörgettem az estét.
Igen, csak átjött, hogy beszélgessünk és filmet nézzünk. Én pedig csak néztem őt és hallgattam. Nevettem, kacagtam és közben imádtam, imádtam és imádtam. Nem érdekelt már, hogy előrecsúszott az oldalvarrás a szoknyámon, hogy az egyik combfixem szilikonja már felpöndörödött. Próbáltam benne elveszni, bújni a lényegébe, oldódni a mozdulataiban, a pillantásában.
Ő pedig tündökölt, mert mint hallgatóság, bálványoztam. Láttam rajta, hogy megéli  Aztán kuncogva, huncut mosollyal a hálóig húztam magammal. Nem bántam, hogy másnap mi lesz.
A barátságunk már úgyis összetört. De hogy is lehettünk volna azok, hiszen minden részemmel kívántam. Mégis. Féltem megcsókolni. Azt gondoltam, ha megteszem, talán rájön az igazságra, mert az a csók lett volna a legigazibb.
Nem tettem meg. Együtt dőltünk el, mint két burgonyazsák és én voltam a nagy kifli. Betakartam, simogattam és átöleltem.

Dél körül arra ébredtem, hogy horkolt mellettem. Egyáltalán nem zavart, Sőt! A legkedvesebb mackóbrummogásnak gondoltam. Mégis...úgy pattantam ki az ágyból,mintha bűnös dolgot tettem volna. Azonnal összeszedtem a ruháim és késztetést éreztem kávéfőzésre. Vagyis..bármi mást tettem volna, csak ne ragadjon a talpam az ágy mellé,elmélázva a testén.
Kócos hajjal és félregombolt blúzzal próbáltam összerakni egy rapid reggelit, de a tejet véletlenül kiöntöttem a konyhapultra. Abban a pillanatban pedig már ott állt mellettem és átkarolt.
De nem szerelmesen. Hanem..olyan szeretetteljes ölelést adott. Meg egy puszit az arcomra.
Nem a számra, nem a nyakamra, az arcomra. Én mégis lehunytam a szemem és hamis illúziót kergetve elképzeltem a szerelmet. Hátha megtörténik. De nem történt meg.
Sosem szeretett meg csak úgy...


Bármit cserébe
Mindenhol érintenek. Kezek a testemen, lábak összeérnek. Simogatások mindenhol, mintha szeretnének. Persze, ez csak egy délibáb a végtelen lepedőn, hisz nem szerethetek igazán többet egyszerre. Szívemnek csak egy hely van, ami kitölti egészben, de nem kapom meg. Még félig sem.
Hatalmas betűs bombanő vagyok. De bármikor bekövetkezhet a detonáció.
Ez csak egy pásztorórás szerelem.
Még az óracsörgés előtt felébredtem. Tudtam, jönni fog. Úgy vágytam a szeretetre, hogy az egész testemet adtam cserébe.
Minden alkalommal használta, élvezte és hozzájutott ahhoz, amit más nem tenne. Én pedig megkaptam a káprázatot, a fantazmát, a képtelen agyszüleményt. Mert be lettem csapva, saját magam által és érzelmi kötődés helyet csak a testét használhattam.
Mind a ketten pusztán üzleteltünk. Ki a testét, ki a lelkét kínálta, mint valami portékát. Nem bántam.
Feszegettük a határokat, mit vállalunk be, mintha holnap már nem érne rá, vagy a jövőhéten. Mocskos fantáziát kiélni, élvezni, én pedig mohón még mindig a szeretetet kergettem.
Mint egy luxus kurva, aki már nem csak a pénzért teszi, mert megengedheti magának, hogy érezzen.

Ez tartott életben, hogy tudjam, létezem, kellek, így belementem abba is, hogy akár ketten legyenek. Odadobtam magam, éreztem a csókokat, de ezek mind hamisak voltak. Eszközök arra, hogy ki-ki saját testét kényeztesse ez által.
Pontosan másfél óra testi gyönyör volt, a kapcsolat megtörtént, feküdtünk mindhárman, lazán, ernyedve, könnyedén.
Már teljesen másra gondoltunk, újra a hétköznapokban, váltottunk néhány szót, de csak úgy odamondva. Mindenki azt kapta, amit szeretett volna. Apró perverziókat. Csak én voltam igazán a fekete péter, mert nem volt párom az érzelemben. Mosolyogtam, mintha tetszene igazán, mert legbelül a szerelemre vágytam.
Egyetlen egy alkalommal sem sikerült kicserélnem a szex-el, de minduntalan megpróbáltam. De hát lehetetlen!! Egy test nem egyenlő a lélekkel! Hiába egy, vagy több, lehetnék több kéz által is félrevezetve.
Minden egyes próbálkozással még mélyebbre nyomtam szellemem.
Néha kihúzott egy pohár bor,vagy kettő. Lazító nyugtatók, abból is csak kettő. Három, négy, öt..tizenöt..vagy huszonhat...
Lengén, a kanapén elnyúlva.
Mindenki azt hitte, szeretem önmagam. Mindig vidám voltam, hogy is mondták? Olyan laza.
Temetésem nem volt. Szétszórtak a Dunában.



Elmúlást kézen fogva

Még mindig ugyanaz a tekintet, semmit sem változott. Ő volt az első és ő lett az utolsó. A közte lévő élet pedig csak merő időtöltés volt. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy majd a kezem a kezében lesz. Mindig is ott volt és most valóban itt van. Mellettem. Nem enged el, a karunk és a lábunk összeér egymás mellett. Nem kell már a szenvedély, az őrület, hogy a világmindenség tudja, szerelmesek vagyunk. Elég, ha rám néz, én pedig elveszek benne.
Fekszik mellettem és fogja a kezem. Végtelen szeretet.
Nem óracsörgésre keltünk fel. Mert már nem rohantunk sehova, ráértünk. Volt időnk pihenni és a berögzült szokásainkat lassan, rutinszerűen végigcsinálni.
Nem pattantam ki az ágyból, hogy szépnek lásson, mire kinyitja a szemét és a csipkekombinémat is kényelmes pamutruha váltotta fel. Úgy szeretett, ahogy voltam. Én pedig azt az embert láttam, akit annak idején megszerettem. A tiszta tekintetét, a huncut mosolyát és a finom, de mégis erős kezét.
Kereken negyven évet vártam rá és most itt feküdt az ágyamban. Beletúrtam a hajába, ahogy régen, de már ujjaim az ősz hajszálait szántották. Istenem, de szerettem mindig...minden pillanatomban ott volt, éreztem a háttérben és ő lett az,aki végül végigkísért a legutolsó életszakaszomban. Nem állhatott már senki közénk, nem kellett megfelelni. Egyetlen egy embernek sem, csak mi számítottunk.

Dél körül a konyhában mögém állt és átkarolt. Megcsókolta az arcom és könnyedén azt mondta: szeretlek! Ebben a "szeretlek"-ben volt a több évtized hallgatása és most könnyedén kimondhatta már, hogy újra egymáséi lettünk.  Amit a sors kiszabott neki, megtette. Kiszolgálta tisztességgel a rendeltetését. Ahogy én, úgy ő is felnevelte a gyermekét, hűséggel a társa mellett.

Megterítettünk, ezt is lassan, megebédeltünk ráérősen,mint a tehetősek, aztán kiültünk a kertbe. Ahogy nézett rám, a legszebb nő voltam mellette. A ráncaimmal, az idő torzította testemmel, a kontyba szedett ősz hajammal és a halvány rózsaszín arcpírrel.
Az időnk elfolyt, mint Dali festménye, de cseppet sem bántuk,mert nálunk már megállt. Egy életre.



Érintetlenül

Nem tudhatom milyen, sosem éreztem. A bőrömön a simításokat, az élvezetet, a szétáradó orgazmust. Nem jutottam odáig, hogy megérintsenek, mert vártam. Vártam a legjobbra, a tökéletesre, az igazira.
Nem jött el, így testem a magamé lett. Meztelenség a szememnek, cirógatás a kezemnek, fantáziám az elmémnek. A lelkem pedig az elmúlásnak.

Negyedik óracsörgésre ébredtem. Mindig ugyanúgy. Kikeltem, megetettem a macskát, aki talán sosem szeretett. Kinéztem az ablakon, hátha változott aznap az idő, az élet, de az is az állandóságban tette a dolgát. A szokásos rutin is lehetett volna, az a szürke szoknya, meg a színtelen blúz, de nem. Csinos akartam lenni, mert talán akkor rám néz majd, ha beértem.
Már ismertem a mozdulatait, a hangját, az összes hajszálát a fejét, az illatát. Hogy óramutató járásával együtt keverte a kávét, két cukorral.
Mindent megfigyeltem és rájöttem, hogy megérte várni. Váratni a testem, hogy egy olyan férfié legyen, aki érdemes rá. Nem a külsőségnek, hanem talán ami legbelül van.
Valamennyien elbuktak, ki ezért, ki azért, de ő nem.
Miközben végigment az irodán, soha át nem élt melegség öntötte el a gyomrom és szinte a világ is megállt egy pillanatra. Akkor döntöttem el, hogy övé lesz az, amit a legnagyobb kincsnek hittem.
Ahogy összeért a tekintetünk, láttam, hogy végigmért és közben mosolygott. A legszebb volt...és amikor kimondta, hogy: Találkozzunk!- az felért egy szerelmes verssel.

A tükör előtt álltam és szerettem önmagam. A szoknya kissé szűkebb volt, a blúz pedig harsányabb. Eldöntöttem, hogy a legfelső gombok nem fogják elrejteni a dekoltázst. Hagyom a szemeknek, a találkozásnak, kínálni fogom, hogy vigye. Vigye a dekoltázst, vigye a teljes valóm.
A cipő magas volt. Szinte remegett benne a lábam, de a női magazinok szerint ez a megjelenés origója.
Még egy utolsó szembenállás volt az előző napi szürkeségemmel és elindultam. Minden porcikámmal rohantam volna, minél előbb lássam és megtörténjen az igazi találkozás, de cipőm nem engedett. Szorította a lábam benne, pedig már sarkon fordultam volna, szinte az egész múltamnak. Egy vad roppanás és bokám megmerevedett. Ahogy a gyomromat a melegség járta át, úgy cikázott végig a fájdalom a fejem búbjáig azzal a forrósággal.
Odasántikáltam a kanapéhoz és leültem. Sírtam, nevettem, ahogy az élet visszarántott. Túl gyorsan történt minden? Talán nem kellene mégsem? Nem ő az igazi?
Telefonáltam, hogy nem megyek be. Tudomásul vették, ahogy az én nagybetűs férfim is. Nem hívott, nem kérdezett, mintha nem veszített volna semmit ezzel.
Lehúztam a harisnyám, a túl szűk szoknyát és azt a kirívó blúzt, ami nevetségesen közönséges volt. A halvány szájfényemet felváltó élénk rúzst pedig elkentem a sírástól lefolyt szemceruzámmal. Akkor döntöttem el, hogy neki sem fogom odaadni önvalóm.


Igazi


Minden rendben. Nincs idő, nincs tér. Itt van mellettem, és ahogy végig mérem, végtelen nyugalom árad szét bennem. Kedvem lenne a meztelen testéhez bújni,de túl tökéletes ez a kép amit látok, hogy megbontsam a látványt.
Ha a combjától elindulna a mutatóujjam és végigsiklana az oldalán, akkor tudom, mire a feje búbjához érnék, megfordulna, én pedig beletúrnék a hajába. Kezdődne minden elölről.
Elvesznénk egymásban, a tekintetünkben, a mosolyunkban, az érintéseinkben.
Nem is gondolok arra, hogy tökéletlen részeim lennének. Minden porcikám az övé és ezáltal tetszem magamnak. Gátlás nélkül megteszek mindent, bármit is kér, mert a testem hajlata idomul az övéhez. Mint a puzzle illeszkedő részei.
Nő vagyok, ő pedig a férfi.

Elkalandozásom a negyedik óracsörgésig tartott. Kora reggel volt, iszonyú késésben és miközben kapkodtuk magunkra a ruhákat, csókoltuk egymást. A borzas hajam és a szétfolyt előző napi sminkem sem húzott vissza attól, hogy visszarántsam őt az ágyra és egy gyors játékra hívjam.
Már rég a munkahelyemen kellett volna magyarázkodni, de még mindig a combfixem igazítottam és láttam rajta,hogy nem megyünk aznap sehova. A külvilág felé betegek voltunk, fájt a torkunk és be is lázasodtunk. A nappaliban pedig két, szinte meztelen ember próbált elszakadni a valóságtól, a jelentől és talán egymástól is. Bizonyítva minden elélvezéssel, hogy igenis működünk mi a másik nélkül, csak még azt az egyet. Azt az egyet, habzsolva és halmozva minden érzelmet.

Dél körül arra ébredtem, hogy szorosan magához húzott, ajkát végig simította a nyakamon.
Nem reméltem, hogy talán örökre velem marad, hanem tudtam. Tudtam, hogy míg világ a világ, bármi is történjék, el nem szakadunk egymástól.
Tökéletesek leszünk a tökéletlenben, kiegyensúlyozottak a bizonytalanságban, kezdet és vég a határtalan univerzumban.
Megérkeztem, megtaláltam, ő volt és lesz minden megtestesülésemben.




2014. június 12., csütörtök

Ne csak nézz, láss!


Ecseri úti aluljáró. Telefonálok, beszélek, mondom..mondom..mondom....mindeközben párbeszédemből kitekintgetek,h azért felvegyem a ritmust a külvilággal,ne csak a hangra figyeljek,amit oly annyira vártam. Közben lépcsőn fel...le..fel...metróhoz..mozgásban az egész föld alatt. Földalatti mozgalom a szegénységből való kitörésből, némi apróval. Műanyagpohárral.
Az egyik egy sánta, mind két lába fáslizva, kissé alacsonyra állítva a mankója. Ha ott mész fel a felszínre,akkor bevásárolsz, fagyit nyalsz, falatozol és megesik a szíved egy fekélyes, szakállason. Várja a pénzt.
A másik oldalon egy világtalan, kinek igazolványát még senki nem ellenőrizte,de hát kinek is jutna eszébe hivatalos okmányát firtatni? A vak is látja,h nem lát. Ettől vérszemet kapva koldusunk szintén egy műanyagpoharat tart azoknak, akik ha a napfény felé indulnak ebben a forróságban,akkor a postáig vagy az autójukhoz juthatnak.
Egyszer csak a sánta meghallotta,h túl sok apró csörrent szemtelen kollégája poharában, így lábát gyorsan az aluljáró másik végébe szedte. Alkalmi munkatárs látván ezt, támadó pozíciót vett fel, hiszen nyomorúságával keresett pénzt küzdelmes munkával kereste. Kereste és találta, megvédte és támadta. Kapzsi sorstársát, lehet önmagától.....h a telhetetlenség ne uralkodjon el rajta...összekaptak, haragudtak, talán szócsatát is vívtak. Hiszen testi fölénnyel egyik sem rendelkezett,mert egyik kopó,másik eb.
Hamar belátták az esztelen perpatvart, ezt követően szolidan újra a falhoz támaszkodtak.
Ki-ki mindegyik a saját helyére, s békésen vártak az eseti segélyre.
Ennek a történetnek tanulsága nincs,örülj minden napnak,mert szemed, lábad kincs.

2014. június 5., csütörtök

Ebédidő



Nem sok választási lehetőségem van ebédelni az Iroda környékén. Hamburger...áááá,nem...pizzaszelet...úúú,,,nem kívánom..egyébként is jobbat készítek. Kínai. Mmm...rendben. Vmi cípőőőősz..
Beléptem. A lány,mint mindig, kedvesen mosolygott. Én pedig...
Mondom,h mit szeretnék...közben próbáltam összerakni magam legbelül..ő ellenben velem még mindig mosolygott és rakta tele a műanyag dobozokat. Saláta...zöldség...rizs..és egy ajándék szerencsesüti.
Fizettem,átnyújtotta a dobozokkal teli zacskót és még egy szerencsesütit bedobott az ételek mellé. Mindezt persze, még mindig fülig érő szájjal.
Szükszég lesz rá neked!- mondta hozzáfűzve a mozdulathoz. Én pedig rájöttem,h a boldogtalanság ott ül az arcomon.