Az osztálytalálkozó.

Nagyrészt a gyermekkorom és szárnybontogató fiatalságom korszaka volt az általános iskola. A felnőttkor játszóterének homokozója,az első szerelem utáni sóvárgás véget nem érő szenvedései és az ÉLET egyszerűsített modellje. Megannyi történet,emlékek,amik akkor eszméletlen fontosak voltak és volt,h minden rajta,a pillanaton múlt,de azt a sok időt elhagyva már csak csacskaságnak tűnik.
Emlékszem,az első összejövetel a ballagást követően annyi űrt hagyott csak maga után, h a sokat látott fejeket egy izmosabb,érettebb testre cserélje. Mindenki ugyan úgy festett,csak a fiúk fickósabban néztek ki,a csajok pedig elkezdtek asszonyosodni. A fényképalbumok büszke tulajdonosai áradozva mutogatták addigi életük boldog változásait, csak talán én ültem ott mihasznán, hiszen se férjem,se gyerekem nem volt,még kilátásban sem. Ezt leszámítva és néhány sajnálkozó tekintetet,csuda jól éreztem magam,mert egyáltalán nem gondoltam,h bármiről is lemaradtam volna. A buli jól sikerült és még mindig érezhető volt,h az iskolás évek mindenkiben mély nyomott hagytak. Aki visszahúzódóbb volt,az csak a kanapé karfáján ült mellékesen,aki pedig a tanárokkal is szemtelen volt,az most is megjegyezte,ha valakinek jobb feneke lett tinédzser kora óta.
Az idő megint telt,csak úgy,mint a legtöbb nő alkata és ismét eljött egy évforduló ideje,amit érdemesnek találtunk megünnepelni. A sok "kellene"-t Miki fogta össze és dátumot kitűzve készülhettek az érintettek.
Eljött a nap és megérkeztem a helyre.Olyan jó érzés fogott el az ismerős szemek láttán,h hirtelen nem is tudtam hova tenni ezt az érzelmet. Az idő múlását nem fényképek által láttam viszont,hanem a kezdődő ráncokon és az öregedésen. Mulatságos volt,ahogy a pillantásokban a szüleiket láttam viszont osztálytársaimban.A mosolyok mellé az arcok lévő barázdákat,amik többet elárultak,mint bármelyikünk fordulatokkal teli élete és ahogy elkaptam egy-két mozdulatot,az jelentette nekem ezt az összejövetelt. Látni az elmúlást,ami valahogy mégis visszahozta azt,ami már nem lehet. Az egyik legszebb nap volt.

Fafejű gondolatok.

Néhány órára kisütött a nap,így kedvet éreztem a kert rendbetételére. Már a lépcsőn lefelé haladva veszítettem lelkesedésemből,de annyi erőm még volt,h testem ne engedjem visszafordulni a lakás felé.
Szemügyre vettem minden növényt, miként éledtek újra a kemény tél után és melyik volt annyira ravasz,h elterelje figyelmét a mihaszna kutya elől. Mert ugyebár a galád eb kedvenc szórakozása,h a virághagymákat ellenkező irányba dugványozza. Vagyis,a gyökere fent,növényzet lent. Egyfajta művészi kifejezés egy oktondi négylábú által.
Miután megállapítottam,h az összes fa,mi gyökeret eresztetett falaink között igazi túlélő, jöhetett a következő lépés. Az elszáradt vagy befelé hajló ágak metszése. Ekkor lett anyám számára érdekes a jelenlétem.
Az általában lassú léptei felgyorsultak és egy szempillantás alatt a pad mellé ért. Mintha versenyeztünk volna a hely lestopizására. Ő nyert. Innen teljesen belátta a gyümölcsfákat és az önfejű bokrokat,amiket hiába is irányítanánk metszőollóval,mindig másfelé hajtanak ki. De anyám minduntalan úgy érzi,kezében az irányítás a természet felett.
Amíg a futókiwi néhány leszáradt ágával küzdöttem belegabalyodva az egész növényzetbe,addig szülőm utasításokat adott ülve,a ház falának dőlve.
Kitalálta,h metszem meg a fügét,ami annyit jelentett nála,h a három fő ágát,ami olyan vastag volt,mint a combom /borzasztóan vastag/, fejmagasságban fűrészeljem el. Naneeee....
Ezt oly mértékben tartottam barbár gondolhatnak,h végképp elment a kedvem a kertészkedéstől. A fűrészt egy hanyag mozdulattal a sufniba dobtam és megtagadtam a kérését. Úgy éreztem,h meg kell tennem és csírájában elfojtanom anyámban ezt az gondolatot,majd diadalittasan vettem az irányt a házig.

A konyhaablakból nézve jó látni,ahogy minden zöld.Még....

Állatok mindkét oldalon.

Nagy kihívás volt a nap,mert azt terveztük Fannimmal,h ellátogatunk a Tropicarium-ba. Lányom azért izgult,mert fél a cápáktól,habár még nem találkozott egyel sem,én pedig azért,mert fogalmam se volt, h hogyan fogok odatalálni. Éppen ezért, összekészítettem legalább egy hétre való hideg élelmet, a térképet és megnéztem,h fel van e rendesen töltve a telefon. Sosem lehet tudni. Elvégre a XV.kerületből a XXII.-be megyünk.
Természetesen eltévesztettem az utat és már a táblák Győr irányába mutattak,mikor megláttam egy jobbra kanyarodót. Óóó..micsoda szerencse,h észrevettem.
Végre aztán megérkeztünk. Jegyvásárlás.
Bevezetőnek teknősök,különféle kis majmok. Meg a nagy majmok,akik ruhában folyamatosan fényképeztek és vakuztak az állatok szemébe. Ahogy átevickéltünk a homo sapienseken és az agyagedényből kikukucskáló murénán, elértük a cápabarlangot. Vastag üvegkupola volt a fejünk felett,ami a hatalmas medencét szelte ketté.Ezáltal közelebb érezhettünk magunkat a víziállatokhoz. Eggyé válhattunk pillanatokra az óceánnal még akkor is,ha nem tudunk úszni. Karnyújtásnyira lehettünk a cápáktól,rájáktól,halaktól. Már-már olyan érzés kerített hatalmába,mintha keresnék a barátságom,de korántsem lenne igaz.
Egy szűk helyen úsztak körbe és körbe, hidegnek tűnő szemeik pedig végtelen sok érzelmet rejtettek.
Ahelyett,h Fannimmal ámultam volna azon,h centikre siklott el tőlem egy félelmetes ragadozó, olyan szomorúság töltött el,h a szivárvány összes színű hala is kevés volt ahhoz,h csodálkozásra bírjon.
Úgy sajnáltam a medencében cirkáló kiszolgáltatott állatokat,h elmondani sem tudom.
A kijárat felé még végig néztük az utunkba álló akváriumokat,lányom szeme meg is akadt a csokiadagoló üvegdobozon. Természetesen, a Balaton szeletet is a túloldalon hagytuk, nem úgy a Barbie újságot,amiért legalább másfél percig "lécianyu"-zott.
Hazafelé még mindig a cápa szemét láttam magam előtt,ahogy rám nézett. Persze,az is lehet,h beképzeltem magamnak ezt a szemezést. Mint mindannyiszor,ha egy jobb faszi kinéz a fejéből felém fordulva.

Tavasz mellé a köret: Krikett.

Ma a Kerekerdő parkban "Aput a kapuba" focikupa volt.A kerületi civil szervezetekkel együtt mi is részt vettünk,mint Alul-Járó Ifjúsági Iroda. A hely fűvel borított részét céloztuk meg mini krikett felszerelésünkkel.Nem értettem,h minek vettük meg ezt a játékot,egyáltalán nem vonzott és nem is nagyon erőltettem. Most viszont nem volt más ötlet.Rendben,vigyük:(
Az idő nem volt kellemes kültéri rendezvényre és a kedvem is olyan :( volt.Mindegy,, menjünk,csináljuk,ha esni fog az eső,akkor összepakolunk.
Mire odaértünk,már javában zajlottak a mérkőzések és a pálya körül buzdító bekiabálásokat több utcányira hallani lehetett.
Voltak akik házi süteménnyel kedveskedtek a résztvevőknek,és volt aki kézműves foglalkozással készült. Mi meg a játékkrikettel:S
Jóóó,állítsuk fel a kapukat.Rendben.Próbáljuk ki.Legalább nem fogunk fázni és kicsit megmozgatjuk magunkat. Leszek a piros ütővel.Móni a zölddel.
Én kezdtem.Oh!Erre nem számítottam.A talaj lejtett,a fűcsomók játékba kéredzkedtek.Amerre ütöttem,arra nem ment. A földből kinőtt pitypangok folyton eltérítették a golyót.Mmm...aham....elkezdtem koncentrálni.
Közben odajött egy szervező és ő is beállt.Aztán egy kövér gyerek nézett minket,aki chipset tömött a szájába.Talán izgult valamelyikünkért.Érthetett is hozzá,mert azt mondta:-Ezt ismerem!Ez a krokett!Ránéztem.Szerintem nem ismerte,csak éhes volt.Egyre több gyerek jött.Ők is ki szerették volna próbálni. Közben még jobban megtetszett ez a játék.Hol veszítettem,hol pedig nyertem.Micsoda móka!!
Egy idő után rákezdett az eső és elmosta a Kupát.Összepakoltunk és visszavittük a játékokat az Irodába.
Ahogy hazaértem,rögtön rákerestem erre a neten.Keresőbe: Krikett.Csuda egy kikapcsolódás ez!
Azt hiszem,most már nem csak a helyet foglalja a Klubhelyiség fiókjában ez a játék,hanem ott egy JÁTÉK,ami alig várja,h játszanak vele...

Egy cseresznyefa naplójából

Január.
Míg az emberek sapkát húznak és csupasz nyakukat tekerik meleg sálba,addig én olyan meztelenre vetkőzöm,h csak lelkemet takarja vastag kéreg. Megadom magam a természetnek, mert ő tudja,mit csinál. Betakar puha,fehér takarójával, innom ad,h kibírjam tavaszig és úgy hűti le összes karom,h rekkenő hőségben ne élősködhessen rajtam senki.
Érdekes mód,a várakozás nyugtat és pihentet. Csak néha didereg rajtam egy-egy apró,pici láb egészen addig,míg a rám aggatott magokat meg nem eszi.

Február.
A várakozás átcsapott türelmetlenségbe. Oly sokszor melegedett az idő,h azt hittem készülhetek már a tavaszra.De nem!Még innom kell a vizet,h erősödjek. Mert hamarosan hófehér ruhát öltök magamra,az pedig rengeteg előkészülettel és energiával jár.

Március.
Óó..ágaimon ad koncertet az összes madár és micsoda dallamok hajnalban! Ha gyökerem nem ragaszkodna úgy a földhöz,biztosan táncolnék velük.De csak óvatosan!'hogy az ibolyákat el ne tapossam.

Április.
Bolond,mint az amatőr kertészem. Csodál és dicsér.Pedig minden évben ezt a fehér ruhát veszem fel.
A méhek úgy csiklandozzák virágaim,h kacagnék,ha lenne szám. Azt ígérik zümmögve,ettől lesz sok piros ékszerem,aminek a gyerekek és a rigók se tudnak majd ellenállni.
Azt hiszem,a legjobb barátnőm a kis babarózsa. Felöltözött ő is itt mellettem,csak az ő ruhája rózsaszín. Együtt hozzuk a levelinket és megsúgta a minap,h a diófa odavan értem. Azt mondta neki, h addig nem nyitja leveleit,míg én színpompás zöld ruhába nem öltözök,mert minden napsugarat megérdemlek ebben az apró kertben. Szégyellné magát,ha árnyéka rám vetődne.
Remélem,h nyáron összeérnek majd ágaink,így adva hűvöst azoknak,kik gondoskodnak rólam.

Azt hiszem,h összeállt fejemben a vázlata annak, amit igazán szeretnék.Egy soványka könyv, mely kikívánkozik szürkeállományomból. Nem vad romantikus leányregény,csak egy írás. Rólam,másról,mindenkinek.
Ezt az évet szánom rá. Remélem,h jövő tavaszra szívből ajánlhatom.....

A bajba jutott hölgy.

Kislányként arra vártam,h eljöjjön értem a királyfi fehér lovon, ki tűzön-vízen át megküzd értem, a soványka,cseppet sem szép királylányáért, azért,akiért még az orosházi libamájkonzervet is odaadná (lásd. anno  reklám). Hááát, én csak vártam és vártam,de sehogy sem jött. Pedig elképzeltem ám veszettül. Legyen daliás, meg jóképű, kinek tekintete zord és tiszta. Egy hős,ki világot és bajbajutott hölgyeket ment.

Aztán ahogy egyre idősebb lettem,úgy formálódott az arca,a teste,de a kívül kemény,belül érző szívet takarót mindegyikben megláttam. Így alakult az én daliám egy általános iskolai osztálytársammá,majd később pedig különféle filmekben látott vitézei vívtak képzeletemben a valóságos udvarlókkal.Szegény fiúk nem is tudták,h micsoda versenybe csöppentek....
Felnőtt nőként, kevés kivétellel,de a környezetemben minden lány megtalálta a maga hercegét. Mindegyiknek a lovagja segít a házimunkában, kisajátítják a konyhát, barna rizst esznek zöldséggel ha pocakot eresztenek és a gyereknevelésből akkora szeletet vágnak maguknak,h alig marad morzsa az anyának. Természetesen a nő az,aki ilyenné formálta párját,és boldogan élnek,míg meg nem halnak.
Csak az én mesém másmilyen.  "Akiről álmodom, nem létezhet, és ha nem létezik, nem hasadhat meg a szívem."