Sokadik nekifutásom az angol tanfolyamnak, ami most valóban nem az én hibám volt,h nem indult el. Detényleg:)
Párkapcsolati csatabárdok elásása,kiásása,használása, élezése és jelentem, a lelkem feldarabolva.
Persze,ez merő önsajnálat,mert az egészért nem tettem semmit. Nem álltam az ajtóban, nem kérleltem,csak néztem magam elé. Ha talán annyit mondtam volna,h: ne. De nem mondtam.
Sosem karácsonyoztam egyedül. A legkisebb csoportot anyámmal alkottam 98-ban,amikor még mindig próbáltuk feldolgozni a családi tragédiát és egyszerűen fittyet hánytunk a tradíciókra dacból. Spagettivel és Jane Austen Büszkeség és Balítéletével ütöttük el az időt, természetesen a BBC változatával és együtt sóhajtoztunk, mikor Mr.Darcy csobbant a tóban. A film végére már könnyes szemekkel ültünk a kanapén, ami nem is Elizabeth szerelmének megtalálásáról szólt,hanem arról,h baromira nem vagyunk rendben.
Aztán Mr.Darcy fürdésétől számítva eltelt 15 év és az évek alatt benépesedett család ismét két főre fogyatkozott szentestére. Annyi változott,h a karácsonyfa színes fénye mellett a kanapén lányom bújt oda hozzám és az izgalmakkal teli naptól az ölemben aludt el.
Ahogy elnéztem őt álmában,nekem minden nap egy kiskarácsony,nagykarácsony.....kalácsom,,.
