Azt hiszem, az idei év melengette meg leginkább a szívem. Lányom türelmetlenségével sodortatva magam, már december első hetében állt a feldíszített fa a szobában és jóval előbb tépte szét a papírt az ajándékon. Az ünnepi vacsora pedig minden személyiségjegyet felnagyított,de leginkább anyámét.
Az ajándékozás mindenképpen úgy választódik ki részéről,h ő minek örülne a legjobban. Végül is...lehet ez jó gondolat, hiszen amit szeret,azt egészen biztosan más is szereti. Hát persze!
Bele is álmodta magát az életünkbe. Nekem például...nagy szükségem volt már réges-régen egy 700 praktikából álló könyvre, ami megmondja végre,h a pillanatragasztót hogyan helyettesítsem házi csirizzel. Több idő, több pénz,de én készíthetem.
De, megint az unokahúgomék és leginkább a nagyobbik párja járt a legjobban.
Anyám kihangsúlyozta,h csak az egyikük kapta a díszesen becsomagolt dobozt, de megnyugtatta őket,h ebből mindenki jól jár.
A derű nagy volt, hiszen csokoládétortás könyvet kapott és tesóm barátja száján is láttam a széles mosolyt. Egészen addig,míg kíváncsiságból fel nem csapta csak úgy találomra az egyik oldalt és meg nem látta benne a következő receptet:
Halálos csokoládétorta.
Ekkor lehervadt a jókedv az arcáról és megköszönte az ajándékot. Én pedig? Megnyugodtam, h karácsony ide vagy oda,de az én anyukám most is olyan, amilyennek lennie kell.
Szókimondásával és tetteivel kellő bátorsággal áll a világhoz nem törődve azzal,h egyszer baromira egyedül maradhat.
Amúgy meg..nem fog :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése