Uh! A buszt nem értem el,mert a menetidő szerint még két perc lett volna és már fordult is be a sarkon,utánam integetve... De nem volt minden veszve. A villamost lesprinteltem és ha nem is elsőként,de az utolsó ajtón még pont fel tudtam húzni magam. Képzeletbeli bronzérmemmel lehuppantam a műanyag székre egy mérhetetlenül illatos néni mellé, aki úgy beparfümözte magát, h az émelyítően fűszeres bukénak köszönhetően pillanatok alatt egy keleti kuplerájban érezhettem magam. Persze nem bántam,mert lassú, zötykölődő utam addig kalandra hívta a bambára nyúlt fejemet. Időt ugyan nem nyertem,de legalább nem voltam késésben,mert ennyi idő alatt értem volna a kék metróhoz. Nyugtáztam is,h iszonyatosan jó döntést hoztam,mikor futásnak eredtem a villamos után. A földalatti úgyis gyors lesz és a Deák tértől már a becsatlakozhatok ismét a kék metró vonalához.
Széchényi fürdő, Hősök tere...blablabla...Oktogon. Oktogon. Oktogon és még mindig Oktogon. Miért állunk?...öt perc múlva ki is derült. Mert műszaki hiba volt. Azzal nyugtattak, h mindjárt indulunk. Nem indultunk. Vagy mégis? Mégsem. Ááááá....
Gyors újratervezés következett. 4-6 os villamossal a Nyugatiba és onnan a kék metróra. Felszaladtam a megállóhoz. Basszuss...eltűntek a sínek!!! Javították a pályát. A franc,a franc...és előttem el is ment a pótló busz. Belőttem magamnak az utat és szedtem a lábam gyalog. De mire tettem 10 métert,addig legalább három pótlóbusz is elment,így hát visszamentem a megállóba. Egy se jött onnantól kezdve. Megint elindultam gyalog. Na akkor jött a busz. Újabb sprint és elértem végre. Heheheh!!! Ezüstérem!
Már totál késésben voltam, úgyhogy már enyhe kocogásban meneteltem a buszról leszállva a mozgólépcső felé. Egy néni előttem téblábolt. Nagy virágos cekkeréhez ragaszkodva stabilan állt a lépcső közepén, megelőzése esélytelen volt. Már láttam,ahogy a padlózat gyűrte maga alá a lépcsőfokokat és hallottam,h pont beérkezik a metró a megállóba, megint rajtra kész pozíciót vett fel a testem. De nem! Az öreglány szatyra beakadt a gumiszalagba és veszettül cibálni kezdte a fogóját. Mozgólépcső leállt, én pedig ismét másodperceket veszítettem. A metró elment, az idő elfolyt, a lábaim hirtelen elnehezedtek. Feladtam rögtönzött versenyem a tömegközlekedési járművel,szemben a kényelmes autóval.
Húsz perces késéssel, totál leizzadva, csapzottan beértem a munkahelyre. Magyarázatot sem adtam,mert nem tudtam azonnal megfogalmazni azt az érzést, ami akkor ott hatalmába kerített.
A napi tennivalóm felénél sikerült visszarázódnom a kerékvágásba és a felszökött pulzusomat visszatéríteni a normál értékre.
Késő délután, a munka előtt kb.fél órával elkezdtem bemelegítő gyakorlatokat végezni. Mert metróval és busszal kellett visszafelé is megtennem a távot. Csak h versenyben legyek és aranyérmesként érjek haza, legkésőbb háromnegyed hétre, első befutóként. A lányomhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése