Így hát, ezt a részt hagytam is,nehogy orra essek, ezért arra gondoltam,h talán a biciklizés lesz az,ami visszalendít testem karbantartására.
Beöltöztem a laza szerelésembe,melyben kényelmesen szelhettem a friss levegőt és bemelegítettem. Már ez is elég megterhelő volt, hiszen ki az,aki naponta megérinti a bokáját? Miért is néznék a hátam mögé kinyújtott kézzel? Mire megválaszoltam volna, már recsegett az összes csontom.
Mentem a sufni felé,h kivonszoljam a biciklit. Elég nehéz volt és kissé poros is.
Letörölgettem a nagy út előtt és szemrevételeztem csak úgy nagyjából,nehogy cserben hagyjon menet közben. Mindent rendben találtam.
Felpattantam és elkezdtem tekerni. Közben pedig nagy levegőt vettem a természetben. A fák,a bokrok, mind-mind hozzájárultak ahhoz,h otthon érezzem magam ebben a helyzetben.
Kezdett tisztulni a fejem,a gondolataim tovaszálltak, a problémákat is lassan leelőztem. Minden olyan dolgot kibringáztam magamból,ami legbelül fájdalmasan keringett. Semmi sem tudott ebből a határtalan jóérzésből kilendíteni,még a macskánk sem, akinek távolból figyeltem azt az unott arcát,amit minden élethelyzetben felvesz. Nem érdekelt. Csak hajtottam ...hajtottam...szinte ki a világból....nem számított,h merre visz az utam...mert tudtam,h bárhová is repítenek a gondolataim,mindig visszatalálok oda, ahol igazán szeretek lenni. A kertünkbe.
Mert ott ültem én mindvégig, egy szobabiciklin.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése