Kezdetben amolyan párizsi hangulat lengte körül az aluljárót, könnyed sanzonjaival pedig a múlt század francia kabaréit idézte vissza. Ahogy elhaladtam előtte és mentem fel a lépcsőn,azt gondoltam,h a Montmarte hegyén haladok felfelé,mely megannyi művészt ihletett már meg. Picasso-t...Dali-t...de valóságban csak egy kapucsínóért mentem a kávézóba. Persze tök mindegy is volt,mert az a hangszer messze elrepített a munkahelyemtől. Visszafelé baktatva még mindig ugyanaz a dal szólt. Talán csak pont az ismétlést kaptam el újra.
Nem.Nem véletlen volt. Csak ezt tudta, ráadásul most,h visszatért agyam Budapestre, ez nem is egy sanzon! Csak vhogy más hangulatot árasztott az összepréselt hangzás. Végül is...azért nem rossz.
Eltelt fél óra. Még mindig az a szám. Észrevettem,h helyenként hamiskás. Lehet,h ezért játssza el még egyszer és még egyszer? Gyakorol?
Egy óra múlva. Kezd a munka rovására menni. Nem tudok koncentrálni, mert még mindig az az egyetlen egy szám megy. Neeeem... volt már itt furulyás,pánsípos,szintis,de ez a legkitartóbb. Ráadásul, tök hamis!
Rendben.Nyertél! Eljött az a pillanat,amikor még fizetnék is az utcazenésznek. Csak hagyja már abba!!!!
Befejezte. Visszatért a külvárosi aluljáró néma csendje és újra az üres,semmitmondó átjáró lett, mint mindig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése