Hónapok teltek el és szerencsére a rosszulléteim megszünőben voltak. Ma reggel viszont hirtelen megint megfordult a világ. Próbáltam kikelni,olyan óvatosan,ahogy csak tudtam, de a szédülés úgy csapott vissza az ágyba,mintha meglökött volna. Kértem egy pohár vizet, de már csapódott is az ajtó válaszra sem méltatva. Fannim meg csak hordta oda a könyveket az éjjeli szekrényre, követelve, hogy olvassak el neki azon nyomban minden mesét. Természetesen egyszerre:)...óóó.nem.Nem megy. Annyira szégyelltem magam, hogy csak magatehetetlenül feküdtem... nincs mit tenni..hívtam az orvost. Sírni nem mertem, mert nem szerettem volna megijeszteni a lányom, viszont belül annyira feszített vmi.Talán a tudat, hogy egy kapcsolatban iszonyatosan lehet bárki egyedül.Annyira egyedül, mint a kövér macskánk a pincében,amikor anyám megfeledkezik róla...és csak nyávog és nyávog...míg eszébe jut a gazdájának, hogy a reggelijét nem ette meg...Jesszusom! Remélem, hogy engem azért észre fog majd venni vki..habár a reggeli még mindig ott figyel a tálcán,csak kissé szárad már...a sajt is pöndörödik fel a kenyéren a nagy melegben...de még vagyok!!!:))...holnap megyek vérvételre.Valószínű,hogy túl gyorsan égetem el a cukrot.Na tessék.Kár belém a sok csoki.Csak a számban lévő ízlelőbimbók tudják élvezni az olvadó csokoládé minden egyes kockáját. A véremnek már nem is marad...óó..micsoda egy mohó test!...De legalább tisztáztam magamban, hogy bánatban evésről szó sincs! Tudományosan alátámasztva lesz, hogy a szervezetem követeli a szénhidrátbombát! Ami végül majd felemészt?!.....