tökegyedül..

Azt hiszem, túl sokat mondogattam magamnak,h boldog vagyok,így elgondolkodtam a valóságtartalmán.Hm.Egyáltalán nem. Körül vesz a családom, a gyerekem és közben olyan egyedül vagyok,mint a kisujjam.De teljesen hülye hasonlat,hiszen a kezem végén ott van még a gyűrűs-,a középső-,a mutató- és a hüvelyk ujj is. Szerencse,h nem vagyok favágó. Öten mégiscsak együtt fognak,kapaszkodnak ha kell,elengednek és simogatnak. De én nem ezt teszem. Eltolok,makacsul ragaszkodom az álomvilágomhoz,ami a valósággal még köszönőviszonyban sincs.Ezalatt persze pörög az idő,egy percre sem áll meg,majd csak talán akkor,ha öregen egyedül leszek és a kutya se fogja rám nyitni az ajtót,mert még kutyám se lesz. 38 évesen még mindig hiszek abban,h valahol vár vki, hiszek a csókban, hiszem,ha látom,akkor felismerem. Ahogy öregszem,úgy marad 14 éves szinten az agyam,amikor izgulok,ha megfogják a kezem és tudok idétlenül vigyorogni,ha szépeket mondanak rólam. Mikor növök már fel végre,h tudatosan éljem az életem,mint a többi ember,aki körülöttem mozog?Egyedül csak az anyám nem,aki sodródik a mindennapokban egyáltalán nem várva a csodát. Sokszor eszembe jut a testvérem,mennyit filózhatott ezeken.Azt hiszem,túl sokat.Annyi csak a különbség köztünk,h én többször hiszem,h még érhet olyan boldogság az életemben,h megéri várni rá.