Mivel az időm nagy részét a Földön töltöm,azt hiszem,a szeptember le is fog húzni rendesen. A lányom szobáját kell összerakni vhogy,mert nem bírom már az együtt alvást.Festés..kalapálás,de remélem, hogy sikerül végre egyedül elszenderednie.Próbálkozom.
Jön a bölcsibeszoktatás is,ami izgalommal teli számomra és szerintem majd lányom számára is.
Aztán.A szerződésem is tárgyalás alatt van. Jó lenne a pozitív változás,de ezért tennem kell.
Műtétem is kilátásban,habár ezektől a bogyóktól nem fáj annyira a lábam.
Elkezdődik az úszás és a torna az Alapítványnál...jaaaaj....jönnek a hétköznapok:))
Nem baj..úgyis már elég sok hülyeségen járt az agyam:)))
Úgyis szeretem az őszt,ahogy a falevelek hullanak,majd néha elbambulok a nyár végi látványban:))Lángoló szívemre most nem dobok még egy lapáttal, így is átégeti a ruhám a bőrömön keresztül:))
Hagyom magam sodródni, teszem ahogy érzem.Mindig bejön:))

Annyira untam már, hogy a közelünkben lévő játszótéren egy fia árnyék sincs, hogy játszótérfelfedező útra indultam Fannimmal. Pestújhelyen van egy "matáv"nevezetű. Valószínűsíthető,hogy anno a cég csináltathatta oda. Farönkökből egy hajót lehet kivenni belőle messziről. Közelebbről szemlélve már inkább egy viharvert vitorlás, amit kalóztámadás ért. A nagyobbik "vizijárműnek" már csak a belseje marad,ami két felkapaszkodóból és egy csúszdából áll,a kisebbik viszont csak homokozó. Mellettük négy hinta,melyek különböző korosztály számára és eltérő méretű fenekekre gyártottak. Az egész hely el van kerítve,hogy a kis tipegők ne kószáljanak el,ha az anyjuk netán nem veszi észre azonnal.
A kijejölt játszótér mellett van a nagy katolikus temlom.Azért "A" és nem "egy",mert a környéken ez az egy van, és különben is,gyereknek is így mondtuk.Mennyit lógtunk itt a templom mellett. Csak akkor nem ilyen farönkös,elkerítős volt, hanem két műkő ping-pong asztal,ami hálót sose látott. Sőt!Játékosokat sem.Inkább csak az asztal tetején ülő bandázások mentek. Mikor kisebbek voltunk,akkor csak lányok...vihogtunk a hülye fiúkon..később,tinédzser kor küszöbén együtt vihogtunk a fiúkkal, vagy csak lányok,de akkor sírtunk a fiúkon.
...és most tessék! Műkőpingpongasztal sehol,viszont a helyén lévő csúszdára segítem fel a lányom,aki mindenáron meg akarja mutatni,hogy már pedig ő lecsúszik rajta. ..jaaaaj..mászok utánna...
Aztán szerencsére elfáradt, vagy csak észre vette, hogy az egyik hinta megüresedett. Már futott is, hogy lestopizza.Ahogy lököm egyre magasabbra, azon gondolkodom, hogy a tér nem változott,csak az idő. Ugyanazon a helyen,de már évekkel később...basszusss...
Mi jöhet még?!Hol leszek 20-30 év múlva?!
egyszer azt mondta nekem a mesterasztrológus. Azért 5 évre előre mondják meg általában a prognózisokat, mert ez belátható...aha..Talán.
Az ember tervez,éli az életét,azt hiszi,hogy minden marad mindig,és egyszer csak megváltozik vmi,ami már nem ugyanaz.
Ha azt mondanám vkinek, hogy óóó..ugyan,mi öregkorunkben együtt sztorizunk egy cukiben és falatozzuk a krémest!...vagy ..Te leszel a férjem!..vagy mint az Osztály,vigyázz-ban:" Ott fogok lakni a házadban,Te meg el leszel vakarva a veranda alatt"...hm.... el sem hinnék...
Persze időben nem csak előre nehéz menni,hanem hátrafelé is. Visszahozni olyan dolgokat, amik elmúltak. Főleg, ha nem abban az életedben van, amit abban a pillanatban élsz. Ismerős a hely, vagy egy mosoly,vagy egy illat, és foggalmad sincs, hogy honnan. Jó,vagy rossz érzés.
Néha kérdeznek horoszkópos dolgokat. Nevetnek.Aztán meg visszajön és kérdez.
A magamét nem szoktam nézni.A lányomét is csak egyszer néztem, mikor megszületett. MErt nincsenek kérdéseim. Sodródok és csinálom a dolgom,ahogy érzem. És ez így van jól. Megtörténik,aminek meg kell történnie. Ami meg elmegy mellettem, az nem is kellett, hogy legyen.

Jelentkeztem a viasat3-on egy műsorra. A címe:Szeretem a testem. Olyan nőknek készül majd a sorozat, akik nincsnenek megelégedve önmagukkal és mellesleg elég csúnyácskák.Mármint szerintem.
Fénykép,plusz önéletrajz.Írtam egy hányatott sorsút és mellékeltem hozzá egy olyan képet,ami teljesen átlagos. Állok egy fal mellett és nézek ki a két lukon.Persze,ravasz voltam, mert kértem a barátnőm, hogy csak álánatur,durrbele módjára,ne várja meg, míg megtalálom az arcomon a legmegfelelőbb ábrázatot. Visszanéztem a fotót. Szörnyűűű!! Ha ezek után nem fogok kelleni a műsorba,akkor nincs is értelme az egész felhívásuknak. Annyira borzasztóra sikerült, hogy ebből már csak jobbat lehet kihozni.
Najó.Azért van ám önbizalmam, ráadásul,ha tényleg nem hívnak be,akkor akkora arcom lesz, hogy nem fér majd be az ajtón. Mert ugyebár a jónőkön mit változtatnak meg?:))))))
Ááá..csak mókának fogom fel,meg érdekességnek. A fickóm csak röhög..szerinte nem vagyok normális:)))....majd meglátjuk:))

Szülői értekezlet.

Lányom első szülői értekezletére mentem.Most tudatosodott bennem,hogy:SZÜLŐ VAGYOK!..basszuss..több felelősséget kéne éreznem magamban,hisz SZÜLŐ VAGYOK,de még mindig a saját kis lelkivilágomban élek..basszuss!
Elmondták,hogy miket kell vinnem.Meg ebédbefizetés, blabla..kérdések sora a szülőktől a dadus felé...az én lányom nem eszi meg a zöldséget.Kaphat a felnőttek ebédjéből?...Te úúúúúristen!..idióta!...Aztán...a gyerek választja ki a dadust?..persze!Sorba állítják őket,aztán a gyerek rábök vmelyik nénire!...a végén már nagyon untam.Nem azt mondom,hogy nem érdekelt,de ezeket a hülyeségeket hallgatni már nagyon fárasztó volt. Hülyének itt vagyok én.SZÜLŐ VAGYOK! Jesszuss!... integrált csoportba került a lányom,vagyis lesznek sérült gyerekek is, így több dajka és minden nap foglalkozás várja őket. Sokkal több játék és klasszabbak! Csak az a baj, hogy a sérült gyerekek gyakran kiszorulnak, mert rájött már mindenki, hogy ez a csoport sokkal jobb. Végülis! Korrekt... Fannimat is alig vették be, igazolásokkal kellett alátámasztanom, hogy ő miatta hozták létre ezt a típusú részleget. Na mindegy.. örülök, mert minden nap gyógytornász is foglalkozik majd vele.Egyébként meg elég szépen javul már a keze...
Szóval bölcsi. Remélem, hogy tetszeni fog a kis nyavalyásomnak. Itthon nem spártai nevelésben volt része, magyarul,azt csinált,amit akart,a bolond anyja meg engedett neki mindent:))))Ott meg kitudja?!:((
Még egy füzetet kell vennem és egy rövid jellemzést írni róla.
De várom már,milyen lesz...talán izgulok annyira, mint a Fanni....

Szerelmi életek.

Ma olvastam egy szakítós blogot.Hát beszarás!
Mennyi ember tud szakítani!!Szenvedni,gyötrődni!:))Na persze énis meghaltam már egy párszor, de mindig kaptam egy új életet utána.Mint egy számítógépes játék. Sőt!Még a kapcsolatokban is úgy tudtam kínlódni,mint egy drámai hős!
Sosem felejtem el, hogy az első szerelmem, kit Csákány Tibornak hívtak,mm..kb..5.-es korom óta szerettem (8.-os koromig) Mit szerettem?!Imádtam. Ő volt a legmagasabb, sportolt, nagy kék szemek, és minden lány meg volt érte veszve. Mivel ő volt a legmagasabb,nagy kék szemei voltak és sportolt:))
Természetesen, észre sem vett, pedig úgy néztem rá,mint a liba a kukoricára,két szünet közt és az órán róla ábrándoztam. Ez meg is látszott a tanulmányi eredményeimen.Talán ha kevésbé lettem volna romantikus alkat,többre is viszem.Aztán a banketten felfedezett magának. Nem volt nehéz, mert szinte a potenciálisan jó nőket már kilőtte az egész felső tagozatból. Ígyhát maradt a következő kör, a kevésbé jó nők,viszont jópofák.Én ide tartoztam. Sok fiúbarátom volt, de mivel olyan lapos voltam, mint egy lángos, nőként egynek se kellettem. Viszont jókat mulatozhattam lánytársaimon,akiket a srácok kibeszéltek. Hol is tartottam?..jaigen.A CSÁKÁNY TIBOR.Igen,igen,Ilyen nagy betűkkel gondoltam rá mindig. Szóval a bankett. Ott azt mondta, hogyha nem lehet az enyém,vagy ővé,mittudomén már hogy volt, akkor kitudja mi lesz?!Ezt nem hagyhattam,ezért jártam vele. Napersze.Odáig voltam,meg vissza.Amikor megfogta a kezem,úgy vigyorogtam,mint egy ütődött.Valószínű,hogy ezt hamar elunta, mert két hét után simán elhagyott, én meg sírtam éjjel és nappal,hogy nem lesz férjem. Mert azt hittem,hogy Ő lesz:)
Azóta eltelt 22 év. Már az arcára sem emlékszem és rengeteg fiúnak leírtam a nevét nagybetűvel:)Visszagondolva, mókázok a különféle vergődéseimen,de akkor halálosan komoly volt. Minden egyes szakítást tragikusan fogtam fel,és a világfájdalmam olyan nagy volt, mint az univerzum!Most 36 éves vagyok és simán tudok szenvedni.Ez is oylan lehet,mint a biciklizés?:)))csak bele kell jönni?:)))..csak már az évek folyamán finomodott a lángolás. Már nem olyan erdőtűzféle,hanem tábortűzszerű.
És nem hiszek el mindenféle hülyeségeket. Rutinossá tett a sok szerelmi halálozás:)...kiégtem?óóó..neeem..a szerelem éltet és még hiszem,hogy létezik az örökkön örökké...ezért se mentem még férjhez:)

Tegnap elütöttem egy galambot az autóval. Kettesben csorogtam már az utcában a fekvőrendőrök miatt és mindig van egy-két bátor madár,akik az utolsó pillanatban emelik fel a tollas feneküket az aszfaltról. Ez most túl késő volt. A visszapillantó tükörből még láttam, hogy vergődik...és nem álltam meg. Meg se kíséreltem megmenteni. Csak haladtam tovább és szánakozva néztem. Vagy magamat sajnáltattam legbelül,hogy milyen érzékeny lettem hirtelen?!...Micsoda önzőség!!!
Van egy barátnőm,aki ilyen helyzetbe kerülvén,kiszállt a kocsiból és egy kővel agyonütötte, hogy ne szenvedjen...az emberibb?...biztosan "azabb", mint ahogy én viselkedtem. Ráadásul,még azon is gondolkodtam, hogy ezt leírjam e, hiszen nem jó cselekedetet hajtottam végre....szánalmas.
Milyen ember is vagyok??... olyan,amilyennek mások látnak és mondanak? ..hm..én meg elhiszem és úgyis viselkedek?...lehet..dehát ki ismer valójában?!... egy pillanatra én magam.Magamat. Mikor abban a pillanatban elütöttem azt a szerencsétlen állatot. Sajnálom.

Előresajnált úgyiselmúlik.

Sokáig nem írtam, hiszen egyszerűen nem volt kezdő lökés, és folyamatos kételkedéseim arra ösztönöztek,vagyis épp ellenkezőleg.Egyáltalán nem ösztönöztek.
Hallottam egy csajt a tv-ben,miszerint kiadtak róla egy könyvet. Blogot írt,úgy őszintén,ami kijött a lelkéből.Őszintén!Hát én nem mindent írtam le,pedig eredetileg annak szántam.Dehogy írom!!!Ha nyíltan minden történésemet idefirkálnám,akkor valószínű,hogy senki nem állna velem szóba, ráadásul már gyámság alatt lennék.
Láttál már "azonosítatlan tárgyat"?Olyanvalakit,aki már nincs?Szoktál bevillanásokat észlelni,hogy milyen lesz,ami majd csak történni fog?Nalátod..csupa olyan,ami felfoghatatlan.Persze,a fekete lyuk is felfoghatatlan,és ha egy elméleti fizikussal vagy egy csillagásszal beszélnél,talán az is felfoghatatlan dolgokat tudna mondani.Logikátlan faszságoknak tűnő definíciókat.
Mert mindenre van magyarázat.Igaz?Olyan nincs, ami logikátlan.Óó..dehogynem!!...és nem is kell rá megfelelő választ találni.Csak van.Létezik. Vanni.
Általában emberi hülyeségeken, kicsinyes,ostoba dolgokon nevetni szoktam,vagy szemlélni és rácsodálkozni. De egyszerűen néha kikívánkozik belőlem a szó.Dörömbölnek a fejemben,hogy:-Hééé..engedj már ki!!Mond már ki!!..de nem.Csak tovább nézek és csodálkozok,vagy megpróbálok elsiklani felettük.
Ekkor jön a pillanatnyi őrület. Mintha szorítana a koponyám.Persze,nem a hatalmas tudomány miatt,hanem a vízióim,gondolataim,képzelgéseim dagadnak benne.
Anyám szerint bár a sok tanulás dagadt volna bennem. Pedig palléroztam az agyam olvasás által....
Van asszem egy olyan 3-4 ember,akiről tudom,hogy még ebben az életemben találkozni fogok vele. Jelenleg külön utakon járunk,de még olyan hosszú az idő.Nem sürgős.Majd ha eljön az ideje. Aztán kevesen,talán egy-kettő van,akikkel már mintha találkoztam volna.Úgy pár száz éve?:))Fura ez is...de jó érzés:)) Na aztán akadnak az utamba olyanok,akik fogalmam sincs, hogy mit keresnek az életem útkereszteződéseiben, mit állnak a sorsom buszmegállójában, hogy jegyet váltsanak a létezésem egy szeletére?!
De volt egyszer egy fickóm.Tudtam, hogy már nem lesz sokáig meg,talán egy-két hónap,hét,nap. Sokszor megbántott,nem figyelt,pedig láthatta volna, hogy rózsaszínű felhőben lebegek.Dehogy látta!Vagy épp ellenkezőleg?Látta és ezért volt ilyen?Nem is érdekes, hogy ő mit látott. Már tudtam előre, hogy el fogom majd hagyni (pedig szerelmes és rózsaszínű felhőben való létem ez ellen teljes mértékig tiltakozott),ezért mondtam neki,hogy már előre sajnálom, hogy mi lesz. Azért sajnáltam már előre, mert amikor elhagyom,már egyáltalán nem fog érdekelni és akkor semmiféle lelkiismeret furdalásom nem támad majd.A szívem se fog majd elfacsarodni,pedig abban a pillanatban és ott,még a gondolatától is elszomorodtam. Ezen persze nem lepődött meg,hiszen nem lehetek normális és már el is engedte a füle mellett. Most meg visszatekintve,tényleg nem sajnáltam és még ő lepődött meg a végén,dehát mi történt ezzel a lánnyal?!...
Miért mondtam el ezt a történetet?Fogalmam sincs, mert nem ide való és tanulsága sincs.Max. annyi,hogy előre ne sajnáljunk semmit,ha később le se fogjuk szarni.