Sokáig nem írtam, hiszen egyszerűen nem volt kezdő lökés, és folyamatos kételkedéseim arra ösztönöztek,vagyis épp ellenkezőleg.Egyáltalán nem ösztönöztek.
Hallottam egy csajt a tv-ben,miszerint kiadtak róla egy könyvet. Blogot írt,úgy őszintén,ami kijött a lelkéből.Őszintén!Hát én nem mindent írtam le,pedig eredetileg annak szántam.Dehogy írom!!!Ha nyíltan minden történésemet idefirkálnám,akkor valószínű,hogy senki nem állna velem szóba, ráadásul már gyámság alatt lennék.
Láttál már "azonosítatlan tárgyat"?Olyanvalakit,aki már nincs?Szoktál bevillanásokat észlelni,hogy milyen lesz,ami majd csak történni fog?Nalátod..csupa olyan,ami felfoghatatlan.Persze,a fekete lyuk is felfoghatatlan,és ha egy elméleti fizikussal vagy egy csillagásszal beszélnél,talán az is felfoghatatlan dolgokat tudna mondani.Logikátlan faszságoknak tűnő definíciókat.
Mert mindenre van magyarázat.Igaz?Olyan nincs, ami logikátlan.Óó..dehogynem!!...és nem is kell rá megfelelő választ találni.Csak van.Létezik. Vanni.
Általában emberi hülyeségeken, kicsinyes,ostoba dolgokon nevetni szoktam,vagy szemlélni és rácsodálkozni. De egyszerűen néha kikívánkozik belőlem a szó.Dörömbölnek a fejemben,hogy:-Hééé..engedj már ki!!Mond már ki!!..de nem.Csak tovább nézek és csodálkozok,vagy megpróbálok elsiklani felettük.
Ekkor jön a pillanatnyi őrület. Mintha szorítana a koponyám.Persze,nem a hatalmas tudomány miatt,hanem a vízióim,gondolataim,képzelgéseim dagadnak benne.
Anyám szerint bár a sok tanulás dagadt volna bennem. Pedig palléroztam az agyam olvasás által....
Van asszem egy olyan 3-4 ember,akiről tudom,hogy még ebben az életemben találkozni fogok vele. Jelenleg külön utakon járunk,de még olyan hosszú az idő.Nem sürgős.Majd ha eljön az ideje. Aztán kevesen,talán egy-kettő van,akikkel már mintha találkoztam volna.Úgy pár száz éve?:))Fura ez is...de jó érzés:)) Na aztán akadnak az utamba olyanok,akik fogalmam sincs, hogy mit keresnek az életem útkereszteződéseiben, mit állnak a sorsom buszmegállójában, hogy jegyet váltsanak a létezésem egy szeletére?!
De volt egyszer egy fickóm.Tudtam, hogy már nem lesz sokáig meg,talán egy-két hónap,hét,nap. Sokszor megbántott,nem figyelt,pedig láthatta volna, hogy rózsaszínű felhőben lebegek.Dehogy látta!Vagy épp ellenkezőleg?Látta és ezért volt ilyen?Nem is érdekes, hogy ő mit látott. Már tudtam előre, hogy el fogom majd hagyni (pedig szerelmes és rózsaszínű felhőben való létem ez ellen teljes mértékig tiltakozott),ezért mondtam neki,hogy már előre sajnálom, hogy mi lesz. Azért sajnáltam már előre, mert amikor elhagyom,már egyáltalán nem fog érdekelni és akkor semmiféle lelkiismeret furdalásom nem támad majd.A szívem se fog majd elfacsarodni,pedig abban a pillanatban és ott,még a gondolatától is elszomorodtam. Ezen persze nem lepődött meg,hiszen nem lehetek normális és már el is engedte a füle mellett. Most meg visszatekintve,tényleg nem sajnáltam és még ő lepődött meg a végén,dehát mi történt ezzel a lánnyal?!...
Miért mondtam el ezt a történetet?Fogalmam sincs, mert nem ide való és tanulsága sincs.Max. annyi,hogy előre ne sajnáljunk semmit,ha később le se fogjuk szarni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése