Amikor megérkeztem a szalonba, az óra másodpercre azon a helyen állt, ahol lennie kellett,amit semmilyen mérőeszközzel nem lehetett volna megmérni. Hát igen. A pontosság a királyok udvariassága.Ha homokórával érkeztem volna az információs pulthoz, abban a pillanatban esett volna le az utolsó szem a kúp alakú üveg aljára. Megfordítani is felesleges lett volna, hiszen én következtem.Volna. A recepciós hölgy kedvesen várakozásra biztatott és azzal a lendülettel merült is el az előjegyzések tengerében. Nem volt tele a füzet ahogy fél szemmel rápillantottam a papírra,de ez egy felelősségteljes munkánál egyáltalán nem számít. Az ő pozíciója a legfontosabb. Időpontokat ad, az életed egy pillanatát rendezi kedve szerint. Mert ha úgy gondolja, te csak délután jöhetsz, vagy kizárólag ebédidőben, ha pedig egyik sem felel meg,akkor két nap múlva számíthatsz arra,h a határidőnaplóba kerül a neved.
A mutatót nézve a pillanatokból másodpercek lettek,abból percek kövéredtek, az én idegeim pedig kezdtek kiszakadni az agyamból. Hová lett az azonnal? A most? A pontos idő?
Körülöttem mindenki tette a dolgát, senki nem vette észre,h azok amiket csinálnak, már maga a múlt.
Szinte megszédültem,annyira gyorsan akartam a történést,ezért megkérdeztem a recepcióst,h mikor kerülök sorra. Lassan, kimérten haladt a kozmetika felé,nem törődve azzal,h a mutatók szélsebesen teszik útjukat a faliórán.
A válasz ugyan olyan lassú tempóban került közlésre,mint ahogyan az utat megtette a kérdésemért.
Még kb. 10 perc.
Tíííz peeeerc??????
Az időm drága és pénz! Mit képzelnek? Öregségemben mit nem adnék majd ezért a 10 percért! Hány csók és megannyi kézfogás.Oly mértékben háborodtam fel,mintha szó szerint megloptak volna. Ellopták a még meg nem történt emlékeim. Sértődötten viharzottam ki a szalonból.
Másnap rájöttem,h milyen buta is vagyok,hiszen nem messze tőlünk van egy másik kozmetika,ami pont útba esik hazafelé. Elmentem,kértem időpontot és másnapra már le is beszéltem a találkozót.
Ismét időben érkeztem. Az óra ugyan olyan pontossággal mért engem. A kabátot levettem és már készültem arra,h fogadjanak,de a fiatal kozmetikus lány kedvesen hozzám fordult és azt mondta: Csúsztam egy kicsit,kb. 5 perc.
Végül is. 5 perc az mégse 10,mint tegnap. Rendben. Vártam. Vártam és vártam. 10 perc. Vártam. 15 perc. Na jó.Veszem a kabátom és megyek...éééés pont akkor jött ki kedvesen,sűrűn elnézést kérve,h fáradjak a kezelőszékhez. Mentem utána és közben azon gondolkodtam,h bárhova megyek senki nem törődik az idővel?
Hátradöntötte a széket, én pedig kényelmesen elhelyezkedtem. Néhány szót váltva már olyan nyugodt lettem, mintha előbb is értem volna oda, mint ahogy megbeszéltük. Rájöttem,h nem ezen fog múlni az életem. Már annyi felesleges dolgot csináltam,aminek nem volt így visszagondolva értelme és mi mindent megtehettem volna, amit nem tettem meg....hova rohanok? Miért kell sietni? Nem elvoltam addig azon a kanapén?Legalább megnéztem a tennivalókat,az üzeneteimet és felhívhattam anyám,h evett e a Fanni vacsorát....
Ahogy sétáltam hazafelé,egyáltalán nem siettem. Mert ha rohanok,nem veszem észre,ami mellett valójában elmenetem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése