Ma reggel megláttam a hópelyhekben a gyermekkoromat.
Fannim kitalálta,h csúszva vigyem az oviba,így hát befogott a szánkó elé és vártam az utasításokat. Gyorsan!-mondta és már markolta is kis kezével az ülés szélét,h vad száguldásba kezdjen.
Amire számított,azt részben kapta csak meg,hiszen nem vagyok egy alaszkai malamut,aki ha meglátja a hámot, önkívületbe esik. Ennek ellenére felhúztam a kesztyűm, a püspöklila (férfiaknak egyszerűségképpen legyen mmm...rózsaszín) kötött sapkám és már indultam is az óvoda felé. Út közben eszembe jutott,mikor én vonszoltattam magam apámmal,lányom kuncogása pedig olyan erővel ruházott fel,h szinte elemelkedtünk az ég felé,mint a télapó rénszarvasai.
Egyáltalán nem éreztem hidegnek a reggelt és latyaknak a letaposott olvadt havat.Hiszen ilyennek kell lennie a télnek.Fehérnek, csípősnek, színes kötött holmisnak....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése