Észrevettem egy hozzászólást a facebook-on. Az otthonszülést gondolták tökéletes megoldásnak úgy,h a kórházban történő gyermekáldást egyenesen alkalmatlannak találtatták.
Mivel nem ismerősöm üzenőfalán történt meg a kiírás,ezért nem tudtam kellően érvelni a másik oldal mellett,habár ezzel is vannak fenntartásaim.
Harmincnégy évesen adtam életet egyetlen lányomnak. A várandóságom igazi utazással telt,mind érzelmileg,mind testileg. Megtapasztaltam milyen hatalmas mellekkel élni, illatokat érezni úgy,mint egy vadászkutya, kívánni bármit,ahogyan talán egy profi pornós és mesterszakács keveréke kívánhat.Kilenc hónapon keresztül átjárt a világbéke és az egyetemes szeretet.
Ezalatt az időszak alatt hatalmas hasat növesztettem,ami minden nap szemmel láthatóan csak nőtt és nőtt és nőtt. Már lassan azon filóztam,h mikor fogok kidurranni,mikor megindultak a fájásaim. Ebben közrejátszott az is,h előtte való nap hazacipeltem a teszkó összes és raktáron lévő narancsos joghurtitalát,amit azóta se tudnék meginni. De akkor,nagyon kellett!! :)
Hajnaltájt,teljes higgadtságban készítettem össze a kórházi csomagom. Tudtam,h gyermekem fog születni és örömmel töltött el,h egy hozzáértő ember legalább ott lesz velem és nem egy taxis,egy kezét tördelő apuka,vagy anyám,aki elméletben baromi sokat tud.
A kórházban azért értek meglepetések,mert ott se lehet mindenki toppon. De azért jó lett volna. Legalább a szülésznőnek. Esetemben nem így volt,mert átlagos babasúlyra számított és nem egy vízilóbébire,akit világra hoztam. Szerencsére,az egész kórházban nem mindenki idióta,ezért rögtön ott termett egy tapasztalt idős szülész-nőgyógyász,aki műfogásokkal kiforgatta belőlem harmadmagával Fannim. Sajnos, talán a koromnak köszönhetően vagy csak a rossz csillagzatállásnak,de a válla elakadt,így megsérült az egyik karja.
Ha viszont otthon szültem volna, a lányom most nem élne. Ezt pedig sosem bocsájtottam volna meg magamnak.
Persze volt háromhurkás medencénk,ha vízben óhajtottam volna vajúdni, áldott félhomályt a redőny lehúzásával előidézni,de valahogy mégis nagyobb biztonságban éreztem magam a szülőszobán. Percenként rám néztek,mindig volt mellettem valaki,aki biztatott. Rengeteg kiegészítők. Óriáslabda,bordásfal,matrac,lehet,h még felemás korlát is,csak az ötperces fájásokban nem figyeltem annyira.
Annak ellenére,h komplikációk merültek fel, nem szülnék, csak is olyan körülmények között,ahol bármelyik percben segítséget tudnak adni.
Fannimat nem rakták azonnal a pocakomra,mégis olyan,mint egy matrica,aki sehogy se jön le rólam,csak ha nagyon vakarom. Kis szimbiózisban élünk, imádjuk egymást és boldog,kiegyensúlyozott óvodás. (Ez utóbbit pszichológus mondta,aki rajzoltatta a nyuszicsoportot,ahova az én nyavalyásom jár.)
Mindenkinek szíve joga eldöntetni, hol érzi magát biztonságban,ahol világra hozhatja gyermekét, de a lelkiismeretével is úgy számoljon el, ha ne adj Isten, nem várt dolog jön közbe.
Majd másfél évig tartott,mire fel tudtam dolgozni, ami velünk történt. Sok ismerősöm a szemrehányó kérdéseikkel szinte megdorgáltak,h miért nem adtam pénzt az orvosnak,h eleve császárral szülhessek,burkoltan, én vagyok a hibás.
Felőlem kiszabadulhat Geréb Ágnes vagy Willy, a kardszárnyú delfin is. Persze, kórházi műhiba perek még nem nagyon láttak napvilágot, ami valószínűsítem,h nem azért,mert még nem fordult elő mulasztás. Ennek ellenére, akkor is kórházban szülnék,mert nagyobb biztonságban érzem magam. Sajnálom. Nem értek egyet Sződy Judittal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése