A szülője eldobta magától,mert így volt rendjén. Nem lett belőle se likőr,sem sütemény. Csak gondolt egyet és gyökeret vert közel ahhoz,aki őt táplálta. Amikor aztán elhagyta a fűszálak magasságát is, észrevehetően kedves kis csemete lett belőle. Ekkor döntött úgy a kert gazdája,ideje,h kibontakozzon egy olyan helyen,ahol majd csodálhatják szépségét. Így került hozzám.
Kiültettem hát a ház elé, mert szerettem volna,ha árnyékot nyújt nyáron az átforrósodott ház falának.
Ősz volt,mikor találkozott új otthonával. Mellette egy öreg akácfa óvta a viharos széltől.Persze,így is ledobta az összes levelét,de nem aggódtam,mert tudtam,h tavasszal még egyszer annyit fog hozni. És igazam lett. Kétszer akkorát nőtt és gyönyörű,mélyzöld leveleket eresztett ágaira.
Büszkén meséltem mindenkinek,h az utca szépe lesz jó néhány év múlva,kollégámmal pedig már a zserbó alapanyagába tettük gyümölcsét gondolatban .
Ma reggel,mikor hazafelé tartottam, megláttam,ahogy tövestül kihúzva hevert az akácfa mellett.
Ki tehette és miért? Talán egy csintalan gyerek?Óó..nem. Ők nem tesznek ilyet! Valamelyik szomszéd? Hogy később a lehullott lombkoronán ne kelljen bosszankodni?
Mialatt a kérdésekre próbáltam magamban válaszolni,addig kivittem az ásót a ház elé és újra elültettem. Csak remélni mertem,h nem tudatosan tépte ki valaki a földből. Mert ez egy kis csemete. Egy csodaszép diófa gyereke.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése