Tegnap előtt hallottam Joshi Bharat szájából:Az vagy, akinek az utókor gondol!
És ma hajnalban ez csengett a fülemben,miközben a teregetőről szedtem le a ruhákat és néztem ki az ablakon. Apámra gondoltam, hogy miért nem fejezett be mindent? Pl. a mennyezeten miért nem rakott szegőlécet a végekre?..máig nem értem a nagy lendület kisiklását...nagyon szorgalmas ember volt, mindenbe belekezdett (többek között azért, mert azt hitte mindenhez ért), de soha semmit nem fejezett be. Határozott véleménye volt mindenről és mindenkiről.
A családban, ha összejövünk "Nagy-ok", sokat sztorizunk,mókázunk,karikírozunk elhunyt szeretteinkről. Természetesen nem gúnyosan vagy rosszindulatúan, hanem egyszerűen ahogy volt. Talán így gondolunk azokra, akiket szerettünk vagy csak egyszerűen emlékezünk rájuk. Sokan a temetőbe járást tartják az emlékezésnek, de ha valaki él benned, gondolsz rá, biztos vagyok benne, hogy legbelül megnyugodhatsz, hogy nem jársz ki hetente a kis ásóddal,gereblyéddel és a friss virággal a sírhelyhez. Ráadásul, miközben történeteidet osztod meg rokonaiddal, és úgy kerülsz egyre és egyre közelebb a családhoz. Érzed, hogy összetartás van és ha egy csepp vér is, de ugyanaz csörgedezik a másikban is, mint benned.
Persze, könnyű nekem, hiszen a nagyanyáim igen szép számban neveltek gyerekeket, így rengeteg unokatestvérem van. Néha látom a nagynéném, ahogy nevet, a mozdulatait..annyira nagymama...a bátyám, aki le se tagadhatna...egyforma szem,szemöldök,kezek... és mindannyiunknak be nem áll a szája...lukat beszélünk egymás hasába...zsibong a fejünk..csapongunk egyik történetből a másikba..és értjük a gondolatmenetet!..mit gondolhat az utókor rólunk?Azt nem tudom,de én szeretettel gondolok azokra, akik már nincsenek..