Néha oly nagyra vagyok azzal, hogy ott lakom,ahol születtem. Nem mindenkinek adatik meg, hogy a gyökereinél verjen tábort,éljen azokon a falakon belül,ahol már a dédszülei is éltek. Látni és érezni az elmúlást, ugyanakkor megélni,benne élni a jövőben,mert a jövő én vagyok,a gyerekem,és remélhetőleg az unokám.
Viszont ma rá kellett jönnöm,hogy a fene nagy én váram,én házam korántsem mindig jó dolog. Hisz hol marad az az érzés,hogy hiányzik az otthon?Hogy érkezzek meg végre haza,ha mindig itthon vagyok?...óóó..nyaralásokon szokott egyedül honvágyam lenni.
A fickóm mesélte egyszer, hogy volt egy csaja, aki vidéken lakott és itt Pesten volt koleszban. Fantasztikus érzés volt utazni a vonaton,hogy végre megérkezzél.
Na,ez az érzés nekem kimaradt...
Cserébe megkapom azokat az embereket,akik születésem óta végigkísérik az életem, és egyébként még szeretem is őket. A szomszédokat,a gyerekkori barátaim,akik egyébként nagyrész ide nősültek, és szintúgy mindig is otthon voltak:)...
Egyáltalán el kell ahhoz mennünk,hogy úgy érezzük megérkeztünk?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése