Dallamos aszfalt

Ma autóval mentem végig a munkahelyemre,mert kiságyat vittem egyik ügyfelemnek. Nem az én érdemem,hanem az unokatestvéremé, hiszen tőle kaptam.Én csak megkérdeztem,h kell e neki még,vagy adományba adhatom olyan családnak,akiknek nagy szüksége lenne rá. Odaadta. Ha tudná,h ez hatalmas segítség....
Szóval pont találtam parkolót az Irodánál. Kivettem az ágy szétszedett részeit,átadtam az újdonsült apukának,aztán mentem is ügyelni. Este hétkor végeztem,mint mindig és a tél közeledtével az egyre rövidült nappaloknak köszönhetően teljesen besötétedett. A nap halovány sugarai sem melegítették már fekete kabátom,így alig vártam,h a fűtés meleget fújjon az ujjából kilógott kezemre,na meg az arcomra.
Hazafelé már nem voltak olyan sokan az úton,talán már mindenki hazaért a családjához,szerelméhez,szüleihez,kutyájához,aranyhalához. Könnyedén lavírozhattam a sávok között, a Cliót lazább pórázra engedhettem,a rádióban pedig Whitney Houston hangja mászott a fejembe. A közlekedésben velem résztvevő autóstársaimat figyelve és természetesen az utat, mégis néha ünnepelt világsztárnak képzeltem magam, aki a stadion közepén énekli ki minden érzését,h rajongóit elkápráztathassa. Ennek hangot adva próbáltam követni az énekesnőt,de hiába a gyermekkori zeneiskolába járatásom, az én dallamaim valahogy borzalmasan hangoztak. De mégis! Áthatott vmi megkönnyebbülés. Hátrahagyva magam mögött az egész napot, más emberek problémáit, a magam gondjait,h mire megérkezem, tisztán tudjak örülni Fannim ölelésének.
Ahogy az M3-as kivezetőjénél még az utolsó piros lámpa megfogott hazáig, átnéztem a másik sávba,a mellettem lévő kocsiba. Hasonló tekintetet láttam a sofőr arcán.Talán ő is már gondolatban otthon jár és a feleségét öleli vagy a macskáját doromboltatja.
Mert valahol mindenkit vár valaki.