Ahogy becsaptam magam mögött az irodaajtót éreztem,h igen. Eljött a hétvége! Alig vártam,h a végrehazaérkeztem-érzés átjárjon és semmi mást ne halljak,csak a lányom napi élménybeszámolóját és a belső hangomat. Ez számomra a Pranava,amiben fénytudatom örömteljesen napozhat:)
Ránéztem a kijelzőre és megkönnyebbültem,h a metróra már csak másfél percet kellett várnom,habár az a négy perc se lett volna egy örökkévalóság. Másnak talán ennyi időn múlik az élete.
Éreztem a süvítő szelet,ahogy a szerelvények tolták a levegőt az alagútból és tudtam,h fél óra múlva már az autóban koncertezhetek bárkivel,aki a rádióban énekel. Csupa fáradt arccal ültem csendben,elhagyva a kényszeres szemezést. Csak úgy bámultunk mindannyian kifelé a két lukon. Ha pislogtunk,azt is olyan lassan, h szinte fájt újra kinyitni a szemünket. És akkor.....
Felszállt egy lány a Nagyvárad térnél. Bordó Martens, keki kabát,rövid haj. Kicsit militaris, de a még csinos kategória. Ahogy helyet foglalt,kezdett átlényegülni a bambulós formába és utastársaimmal együtt befogadtuk a metrómeditációnkba.
A következő megállónál egy négyfős társaság lett átmeneti közlekedőpartnerünk és mivel csak a divatkatona mellett volt üresedés,helyet szorítottak maguknak. Ahogy elhelyezkedtek,a lány bakancsát észrevette a mellette ülő egyik fiú. Először csak a cipőjét nézte,aztán haladt felfelé teljesen az arcáig. Egyszerűen nem lehetett nem észrevenni,ahogy elakadt a lány szemeinél. Oly annyira megbabonázta,h elkezdett vmit hadoválni a Martensről, meg a surranójának színéről,néhány másodperc múlva talán még a pin-kódját is elárulta volna,ha a barátai nem szólnak hozzá. De úgy látszott,h nem zökkent ki teljesen, mert első látásra oda volt. A terepruházat pedig ahelyett,h környezetébe olvadt volna a lánynak, egy szempillantás alatt kivirult.A legvakítóbb keki szín lett,amit valaha láttam és úgy mosolygott a fiúra,mintha a kezét kérte volna meg.
Összesen hat megállót mentek,aztán mindannyian felálltak. Ez nem lett volna olyan nagy szám,de kiderült,h a lány is arra a helyre tart,amerre a társaság. A Sors,h ne bízzon semmit a véletlenre,még egy nagyot fékezett is a metrón,h egymásba kapaszkodhasson a pár még leszállás előtt. Azt gondoltam abban a pillanatban,h huncutkodik az Isten és nem bíz semmit a hitetlenek véletlenjére. Talán így volt,talán nem,de nem mindig kell biztonságosan kapaszkodni,az már tuti!
Az autóban Judy Garland Over the Rainbow-ját a Mindenhatónak ajánlottam.Hallgassa szeretettel:)))))))....................
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése