Egy több,mint 100 éves jegenyefa szemével.
Valamikor az 1800-as évek végén sodort ide a magja egy másik fának. Ide Pestújhelyre, a Petrence utcába. Persze, akkor még nem így hívták az utcát, de az biztos, hogy itt álltam. Nem voltak felparcellázott területek, és nem volt ennyi ház. Elkezdtem nőni. Először csak a törzsemet eresztettem az ég felé, aztán szépen minden irányba az ágaimat is.
Közben a hatalmas földet felszabdaltatta a birtokos és így eladta,nagyobb haszon reményében. Az egyszerű, kicsiny házak épülni kezdtek körém és a telket, amin a testvéremmel nevelkedtünk, szintén megvásárolták. 1970 körül kezdtek el építkezni közvetlenül mellettünk.A kapu bejáratát is közöttünk helyezték el. Úgy álltunk ott, mint a bejárat őrzői. Telt múlt az idő, és már akkorák voltunk,hogy katonai tájékozódási pontként szerepeltünk a térképen. A karjainkon sűrűn csüngtek a levelek, melyek megannyi madárnak nyújtottak otthont. Denevérek, szarkák, rigók,harkályok,cinkék...kitudja még kinek?!
A házak maradtak akkorák,amekkoráknak építették, de a testvérjegenyémmel még magasabbra vágytunk. A gyökereink már az aszfalt alatt hullámoztak, nemegyszer más telken felszínre törtünk, hogy még többen legyünk. Nem volt nálunk nagyobb és félelmetesebb fa a világon!
A szomszédos házak lakó hol féltek,hogy ágaink egy viharban letörnek és kárt tesz tetőikben, hol bosszankodtak az ősszel lehulló leveleink miatt. Nem tehettek semmit. Sziklaszilárdan egyenesedtünk a talajba gyökerezve és nem vállalkozott se tűzoltó,se favágó, ki megkurtította volna ágainkat.
Míg nem egyszer 2009 áprilisában, egy alpinista csapat bátorságot merítve felmászott a testünkön és elkezdett felülről lefelé haladva kaszabolni minket.
Az emberek örültek, a madarak nem értették,mi minden apró levelünkkel ellenálltunk a motorosfűrésznek.Több napi ellenállás után megtörtünk. Egyre kisebbek és kisebbek lettünk,lombkoronánktól megfosztva csupasz törzsünk maradt. Azt mondták visszafiatalítottak.
Inkább csonkítottak. Most levél és ág nélkül állunk a bejárat két oldalán, és egyetlen egy madár se száll ránk. Felszabdalt rönkjeink mellettünk egy kupacban hevernek. Valaki elvitt már két-három karéjt a legvastagabb részemből, hogy gyerekbútor lehessen belőlem. Két házzal arrébb homokozó köré leszek rakva, és majd a vékony törzsemen fognak ülni az apró emberkék, hogy kényelmesen tudjanak homoksütit készíteni.
Remélem, hogy jövő nyárra erőre kapunk, hogy meghódítsuk ismét a felhőket.