Amikor gyerek voltam és beteg, mindig a szülői ágyban lábadoztam a hálószobában, gondolván arra, hogy így biztos gyorsabban meggyógyulok és elmúlik a fájdalom. Ma reggel is ebben a szobában feküdtem, csak már az ágy más, magam is szülő vagyok, és az a fajta gondoskodás már nem nekem jár, hanem az én Fannimnak. Ahogy visszapörgettem az időt, úgy váltam a fájdalmammal gyerekké, és már nem is azért szipogtam az orrom alatt, mert folyamatosan lüktet az állkapcsom,hanem azért, hogy ki fog engem most vigasztalni..
Hamar jött a válasz. Lányom halandzsa éneklése,és kis kezeinek a szorítása a nyakamon rögtön elfeledtette a már napok óta tartott kínlódásom. A fejem elkezdett lilulni,ahogy teljes súlyával az ütőeremet szorította szeretetével.Pár másodpercem maradt, hogy kikerüljek anakondát megszégyenítő fogásából.
Most megint fáj a fogam, de már nem pityergek, mert érzem a gondoskodást:)...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése