Mert pontosan annyira vagyunk nők, mint amennyire a
párunk mellett lehetünk, vagy szeretnénk lenni. Hét nő. Bárki, bármelyikünk lehetne. Mind
ugyanaz a test, egy személyben. Csak az a kérdés: kivel ébredünk?
Családon belül
Tudom, hogy
nincs rendben, de nem tehetek mást. Minden egybefolyik. Az idő és a tér. Itt
fekszik mellettem és bárki lehetne. Akár egy idegen is. Próbálok minél jobban
az ágy széléhez közeledni, távolodni tőle. Fizikailag és lelkileg, mintha
számítana az a 40 centiméter. Képzeletbeli falat húzok, nem láthatja a valóm,
nehogy megforduljon és megkívánjon.
Nem teszek semmit, mert nem tehetek.
Nem vagyok nő. Egy senki.
A negyedik
óracsörgésre mozdult csak meg. Már rég fent voltam, de a szemem mégis csukva
tartottam, alvást imitálva, hogy ne zavarjon meg. Könyörögtem legbelül,
legalább reggel hagyjon.
Hallottam és
szinte láttam a szemhéjam mögött a mozdulatait. Ugyan úgy, minden nap,
rituálészerűen. Mosdó, krákogás, zuhanyozás, felöltözés és közben az összes
reggeli csatorna lapozgatása néhány másodpercig a tv-ben.
Én pedig
feküdtem az ágyon, várva, mikor kattan már ajtón a zár, hogy kikelhessek.
Elment.
Kimásztam az
ágyból, nem érdekelt, hogy talán késni fogok a munkahelyemről.
Bárcsak ne kellett volna hova mennem, bárcsak én se lettem volna.
Kócos
hajamat igazgatva fürkésztem tekintetem a tükörben, miközben előző napi sminkem
a kicsordult könnyemtől elmaszatoltam arcomon. Kirajzolódott minden ráncom és
fájdalmam.
A torkomban
maradt kiáltások, a testnyílásaim, a fizikai valóm.
Aztán álltam
a zuhany alatt lemosva őt, az érintéseit, a szagát.
A külvilág
felé maga voltam a mosoly, az optimizmus, a végtelen szeretet. A nappaliban
pedig a beteg világ, a meztelen valóság, aki nem tudott elszakadni a másiktól, haragudva
a fene nagy boldogságra. Úgy, ahogy voltam, végignyúltam a kanapén és
meztelenül ringattam magam összekuporogva egy szebb jövőbe.
Dél körül arra ébredtem, hogy csörög a telefon. Ahogy néztem, pontosan hatszor
egymás után és ha nem vettem volna fel, akkor addig,míg azt a kis zöld gombot
meg nem nyomom. Már tudtam, hogy ordítani fog, mert egy semmirevaló vagyok, és
nem járok dolgozni. Pedig elindultam. Minden reggel próbáltam, de csak az út
feléig jutottam és le kellett ülnöm egy padra, hogy erőt gyűjtsek.
Nem kaptam levegőt,
mindenki engem nézett, alig vártam, hogy kinyíljon a busz ajtaja és elfussak.
Csak remélni mertem, hogy senki sem látta az arcom, a külsőm, a szégyenem. Oda
futottam, ahová a legutolsó esetben se szabadott volna. Haza. A kívülről
tökéletesbe, a bizonytalanságba, a végzetembe, menetelve a hétköznapi halálba.
Testem tükre
Még nem
fogom fel. Nézek rá és mintha saját magamat látnám.
A bőre, a haja, a vonalai, mind-mind az enyéim is lehetnének. Ahogy figyelek
rá, elfog a vágy és a szenvedély, mert minden porcikája szép. Ettől gondolom
magam én is gyönyörűnek és nőnek.
Sosem hittem
volna, hogy benne találom meg azt, amit annyi férfiban kerestem.
Ő pedig itt
fekszik mellettem és pontosan tudja, hogyan kell úgy megérinteni, hogy átjárja
az élvezet minden zsigerem.
Egyek vagyunk, csak két testben, mégis
áldottnak érzem magam.
Éreztem
finom parfümjének az illatát, ahogy átnyúlt rajtam, hogy az órát a negyedik
csörgésre végleg elnémítsa.
Nem
rohantunk sehova. Harmóniában voltunk az ébredéssel, a szétfoszlott álmainkkal
és a rajtunk maradt éjjeli csókokkal. Tudtam, hogyha majd kilépünk a kapun, a
külvilág felé teljesen mások leszünk. Titkaink lesznek mindenki felé, de nem
zavart. Mert tudtam, ha egymásra nézünk, akkor édesen csapjuk be azt a
képmutató világot.
Úgy keltem ki, hogy ne zavarjam meg. Szinte lábujjhegyen siklottam végig a
hálón és mire a nappaliba értem, a csipkehálóingemtől egy hanyag mozdulattal
megszabadultam. Jó volt pőrén, kendőzetlenül, gátlásoktól szabadulva mozogni,
még ha csak a lakásban is voltam. Ő tett szabadossá, neki köszönhettem, hogy
meztelenül is szép lettem.
Szerettem
végigsimítani magam, akár a tükör előtt, belefeledkezve a mindenségbe.
Végignyúltam
a kanapén és csak voltam. Ő pedig.. amilyen halkan kiléptem a hálóból, ő olyan
csendesen lépett a szobába és csak nézett. A pillantása elárulta a következő
perceket, órákat.
Abban a
momentumban tudtam, hogy újra át fogom élni a mámort, ami az ájulásig visz el, hogy
izmaimat megfeszítve majd elöntsön a kéj.
Mellém feküdt és átölelt. Pontosan úgy, hogy a combjaink összefonódjanak, és
egymás mellét érezzük.
Dél körül ébredtünk újra. Egyszerre mozdultunk, egymásra mosolyogva huncut mód,
mintha megint elkövettünk volna egy csínytevést. Talán azt is tettük. Mások
felé.
Mert mások
vagyunk. Nők. Igaziak. Mind a ketten.
Tabu
Rögzíteném a
pillanatot, hogy soha ne múljon el. A most-ban vagyok, a jelenben, amiért
mindent megadnék, csak tartson örökké. Ismétlődjék, nap nap után, történjen meg
minduntalan, legyen állandó dejá vu.
Hozzáérnék,
megcsókolnám, legszívesebben én lennék a kis kifli a takaró alatt.
Ő pedig békésen alszik, szinte
mosolyog a szája. Azt mondta kedvel, jó velem lenni.
Nem kellett
volna előző este meginni azt a pezsgőt. Csak feküdtem és próbáltam nem
mozdítani a fejem. Iszonyatosan feszült a halántékom, a szemem pedig úgy fájt,
mintha kinyúlt volna a fejemből legalább tíz centire.
Hiába feküdtünk le a pirkadatba, reggelre mégis megébredtem. Az óra
könyörtelenül követelte az elmúlt időt, de csak négy csörgés erejéig. Végigpörgettem
az estét.
Igen, csak
átjött, hogy beszélgessünk és filmet nézzünk. Én pedig csak néztem őt és
hallgattam. Nevettem, kacagtam és közben imádtam, imádtam és imádtam. Nem
érdekelt már, hogy előrecsúszott az oldalvarrás a szoknyámon, hogy az egyik combfixem
szilikonja már felpöndörödött. Próbáltam benne elveszni, bújni a lényegébe,
oldódni a mozdulataiban, a pillantásában.
Ő pedig
tündökölt, mert mint hallgatóság, bálványoztam. Láttam rajta, hogy megéli
Aztán kuncogva, huncut mosollyal a hálóig húztam magammal. Nem bántam, hogy
másnap mi lesz.
A
barátságunk már úgyis összetört. De hogy is lehettünk volna azok, hiszen minden
részemmel kívántam. Mégis. Féltem megcsókolni. Azt gondoltam, ha megteszem,
talán rájön az igazságra, mert az a csók lett volna a legigazibb.
Nem tettem
meg. Együtt dőltünk el, mint két burgonyazsák és én voltam a nagy kifli.
Betakartam, simogattam és átöleltem.
Dél körül arra ébredtem, hogy horkolt mellettem. Egyáltalán nem zavart, Sőt! A
legkedvesebb mackóbrummogásnak gondoltam. Mégis...úgy pattantam ki az
ágyból,mintha bűnös dolgot tettem volna. Azonnal összeszedtem a ruháim és
késztetést éreztem kávéfőzésre. Vagyis..bármi mást tettem volna, csak ne
ragadjon a talpam az ágy mellé,elmélázva a testén.
Kócos hajjal
és félregombolt blúzzal próbáltam összerakni egy rapid reggelit, de a tejet
véletlenül kiöntöttem a konyhapultra. Abban a pillanatban pedig már ott állt
mellettem és átkarolt.
De nem
szerelmesen. Hanem..olyan szeretetteljes ölelést adott. Meg egy puszit az
arcomra.
Nem a
számra, nem a nyakamra, az arcomra. Én mégis lehunytam a szemem és hamis
illúziót kergetve elképzeltem a szerelmet. Hátha megtörténik. De nem történt
meg.
Sosem szeretett meg csak úgy...
Bármit
cserébe
Mindenhol
érintenek. Kezek a testemen, lábak összeérnek. Simogatások mindenhol, mintha
szeretnének. Persze, ez csak egy délibáb a végtelen lepedőn, hisz nem
szerethetek igazán többet egyszerre. Szívemnek csak egy hely van, ami kitölti
egészben, de nem kapom meg. Még félig sem.
Hatalmas
betűs bombanő vagyok. De bármikor bekövetkezhet a detonáció.
Ez csak egy pásztorórás szerelem.
Még az
óracsörgés előtt felébredtem. Tudtam, jönni fog. Úgy vágytam a szeretetre, hogy
az egész testemet adtam cserébe.
Minden alkalommal használta, élvezte és hozzájutott ahhoz, amit más nem tenne.
Én pedig megkaptam a káprázatot, a fantazmát, a képtelen agyszüleményt. Mert be
lettem csapva, saját magam által és érzelmi kötődés helyet csak a testét
használhattam.
Mind a
ketten pusztán üzleteltünk. Ki a testét, ki a lelkét kínálta, mint valami portékát.
Nem bántam.
Feszegettük
a határokat, mit vállalunk be, mintha holnap már nem érne rá, vagy a jövőhéten.
Mocskos fantáziát kiélni, élvezni, én pedig mohón még mindig a szeretetet
kergettem.
Mint egy
luxus kurva, aki már nem csak a pénzért teszi, mert megengedheti magának, hogy
érezzen.
Ez tartott
életben, hogy tudjam, létezem, kellek, így belementem abba is, hogy akár ketten
legyenek. Odadobtam magam, éreztem a csókokat, de ezek mind hamisak voltak.
Eszközök arra, hogy ki-ki saját testét kényeztesse ez által.
Pontosan
másfél óra testi gyönyör volt, a kapcsolat megtörtént, feküdtünk mindhárman, lazán,
ernyedve, könnyedén.
Már teljesen
másra gondoltunk, újra a hétköznapokban, váltottunk néhány szót, de csak úgy
odamondva. Mindenki azt kapta, amit szeretett volna. Apró perverziókat. Csak én
voltam igazán a fekete péter, mert nem volt párom az érzelemben. Mosolyogtam, mintha
tetszene igazán, mert legbelül a szerelemre vágytam.
Egyetlen egy
alkalommal sem sikerült kicserélnem a szex-el, de minduntalan megpróbáltam. De
hát lehetetlen!! Egy test nem egyenlő a lélekkel! Hiába egy, vagy több, lehetnék
több kéz által is félrevezetve.
Minden egyes
próbálkozással még mélyebbre nyomtam szellemem.
Néha
kihúzott egy pohár bor,vagy kettő. Lazító nyugtatók, abból is csak kettő.
Három, négy, öt..tizenöt..vagy huszonhat...
Lengén, a
kanapén elnyúlva.
Mindenki azt
hitte, szeretem önmagam. Mindig vidám voltam, hogy is mondták? Olyan laza.
Temetésem
nem volt. Szétszórtak a Dunában.
Elmúlást kézen fogva
Még mindig
ugyanaz a tekintet, semmit sem változott. Ő volt az első és ő lett az utolsó. A
közte lévő élet pedig csak merő időtöltés volt. Az első pillanattól kezdve
tudtam, hogy majd a kezem a kezében lesz. Mindig is ott volt és most valóban
itt van. Mellettem. Nem enged el, a karunk és a lábunk összeér egymás mellett.
Nem kell már a szenvedély, az őrület, hogy a világmindenség tudja, szerelmesek
vagyunk. Elég, ha rám néz, én pedig elveszek benne.
Fekszik mellettem és fogja a kezem.
Végtelen szeretet.
Nem
óracsörgésre keltünk fel. Mert már nem rohantunk sehova, ráértünk. Volt időnk
pihenni és a berögzült szokásainkat lassan, rutinszerűen végigcsinálni.
Nem
pattantam ki az ágyból, hogy szépnek lásson, mire kinyitja a szemét és a
csipkekombinémat is kényelmes pamutruha váltotta fel. Úgy szeretett, ahogy
voltam. Én pedig azt az embert láttam, akit annak idején megszerettem. A tiszta
tekintetét, a huncut mosolyát és a finom, de mégis erős kezét.
Kereken
negyven évet vártam rá és most itt feküdt az ágyamban. Beletúrtam a hajába, ahogy
régen, de már ujjaim az ősz hajszálait szántották. Istenem, de szerettem
mindig...minden pillanatomban ott volt, éreztem a háttérben és ő lett az,aki
végül végigkísért a legutolsó életszakaszomban. Nem állhatott már senki közénk,
nem kellett megfelelni. Egyetlen egy embernek sem, csak mi számítottunk.
Dél körül a konyhában mögém állt és átkarolt. Megcsókolta az arcom és könnyedén
azt mondta: szeretlek! Ebben a "szeretlek"-ben volt a több évtized
hallgatása és most könnyedén kimondhatta már, hogy újra egymáséi lettünk.
Amit a sors kiszabott neki, megtette. Kiszolgálta tisztességgel a
rendeltetését. Ahogy én, úgy ő is felnevelte a gyermekét, hűséggel a társa
mellett.
Megterítettünk, ezt is lassan, megebédeltünk ráérősen,mint a tehetősek, aztán
kiültünk a kertbe. Ahogy nézett rám, a legszebb nő voltam mellette. A
ráncaimmal, az idő torzította testemmel, a kontyba szedett ősz hajammal és a
halvány rózsaszín arcpírrel.
Az időnk
elfolyt, mint Dali festménye, de cseppet sem bántuk,mert nálunk már megállt.
Egy életre.
Érintetlenül
Nem tudhatom
milyen, sosem éreztem. A bőrömön a simításokat, az élvezetet, a szétáradó
orgazmust. Nem jutottam odáig, hogy megérintsenek, mert vártam. Vártam a
legjobbra, a tökéletesre, az igazira.
Nem jött el, így testem a magamé
lett. Meztelenség a szememnek, cirógatás a kezemnek, fantáziám az elmémnek. A
lelkem pedig az elmúlásnak.
Negyedik
óracsörgésre ébredtem. Mindig ugyanúgy. Kikeltem, megetettem a macskát, aki
talán sosem szeretett. Kinéztem az ablakon, hátha változott aznap az idő, az
élet, de az is az állandóságban tette a dolgát. A szokásos rutin is lehetett
volna, az a szürke szoknya, meg a színtelen blúz, de nem. Csinos akartam lenni,
mert talán akkor rám néz majd, ha beértem.
Már ismertem
a mozdulatait, a hangját, az összes hajszálát a fejét, az illatát. Hogy
óramutató járásával együtt keverte a kávét, két cukorral.
Mindent
megfigyeltem és rájöttem, hogy megérte várni. Váratni a testem, hogy egy olyan
férfié legyen, aki érdemes rá. Nem a külsőségnek, hanem talán ami legbelül van.
Valamennyien
elbuktak, ki ezért, ki azért, de ő nem.
Miközben
végigment az irodán, soha át nem élt melegség öntötte el a gyomrom és szinte a
világ is megállt egy pillanatra. Akkor döntöttem el, hogy övé lesz az, amit a
legnagyobb kincsnek hittem.
Ahogy
összeért a tekintetünk, láttam, hogy végigmért és közben mosolygott. A legszebb
volt...és amikor kimondta, hogy: Találkozzunk!- az felért egy szerelmes
verssel.
A tükör
előtt álltam és szerettem önmagam. A szoknya kissé szűkebb volt, a blúz pedig
harsányabb. Eldöntöttem, hogy a legfelső gombok nem fogják elrejteni a
dekoltázst. Hagyom a szemeknek, a találkozásnak, kínálni fogom, hogy vigye.
Vigye a dekoltázst, vigye a teljes valóm.
A cipő magas
volt. Szinte remegett benne a lábam, de a női magazinok szerint ez a megjelenés
origója.
Még egy utolsó szembenállás volt az
előző napi szürkeségemmel és elindultam. Minden porcikámmal rohantam volna,
minél előbb lássam és megtörténjen az igazi találkozás, de cipőm nem engedett.
Szorította a lábam benne, pedig már sarkon fordultam volna, szinte az egész
múltamnak. Egy vad roppanás és bokám megmerevedett. Ahogy a gyomromat a
melegség járta át, úgy cikázott végig a fájdalom a fejem búbjáig azzal a
forrósággal.
Odasántikáltam
a kanapéhoz és leültem. Sírtam, nevettem, ahogy az élet visszarántott. Túl
gyorsan történt minden? Talán nem kellene mégsem? Nem ő az igazi?
Telefonáltam,
hogy nem megyek be. Tudomásul vették, ahogy az én nagybetűs férfim is. Nem
hívott, nem kérdezett, mintha nem veszített volna semmit ezzel.
Lehúztam a
harisnyám, a túl szűk szoknyát és azt a kirívó blúzt, ami nevetségesen
közönséges volt. A halvány szájfényemet felváltó élénk rúzst pedig elkentem a
sírástól lefolyt szemceruzámmal. Akkor döntöttem el, hogy neki sem fogom
odaadni önvalóm.
Igazi
Minden
rendben. Nincs idő, nincs tér. Itt van mellettem, és ahogy végig mérem, végtelen
nyugalom árad szét bennem. Kedvem lenne a meztelen testéhez bújni,de túl
tökéletes ez a kép amit látok, hogy megbontsam a látványt.
Ha a
combjától elindulna a mutatóujjam és végigsiklana az oldalán, akkor tudom, mire
a feje búbjához érnék, megfordulna, én pedig beletúrnék a hajába. Kezdődne
minden elölről.
Elvesznénk
egymásban, a tekintetünkben, a mosolyunkban, az érintéseinkben.
Nem is gondolok arra, hogy
tökéletlen részeim lennének. Minden porcikám az övé és ezáltal tetszem
magamnak. Gátlás nélkül megteszek mindent, bármit is kér, mert a testem hajlata
idomul az övéhez. Mint a puzzle illeszkedő részei.
Nő vagyok, ő pedig a férfi.
Elkalandozásom
a negyedik óracsörgésig tartott. Kora reggel volt, iszonyú késésben és miközben
kapkodtuk magunkra a ruhákat, csókoltuk egymást. A borzas hajam és a szétfolyt
előző napi sminkem sem húzott vissza attól, hogy visszarántsam őt az ágyra és
egy gyors játékra hívjam.
Már rég a
munkahelyemen kellett volna magyarázkodni, de még mindig a combfixem igazítottam
és láttam rajta,hogy nem megyünk aznap sehova. A külvilág felé betegek voltunk,
fájt a torkunk és be is lázasodtunk. A nappaliban pedig két, szinte meztelen
ember próbált elszakadni a valóságtól, a jelentől és talán egymástól is.
Bizonyítva minden elélvezéssel, hogy igenis működünk mi a másik nélkül, csak
még azt az egyet. Azt az egyet, habzsolva és halmozva minden érzelmet.
Dél körül arra ébredtem, hogy szorosan magához húzott, ajkát végig simította a
nyakamon.
Nem
reméltem, hogy talán örökre velem marad, hanem tudtam. Tudtam, hogy míg világ a
világ, bármi is történjék, el nem szakadunk egymástól.
Tökéletesek leszünk a tökéletlenben, kiegyensúlyozottak a bizonytalanságban, kezdet
és vég a határtalan univerzumban.
Megérkeztem,
megtaláltam, ő volt és lesz minden megtestesülésemben.
